7 filmadaptáció, amely teljesen eltér a regény eredeti mondanivalójától 1. **A Nagy Gatsby** (2013) - Baz Luhrmann színes és látványos feldolgozása F. Scott Fitzgerald klasszikusából inkább a partit és a gazdagság csillogását emeli ki, mintsem a történet

Andrej Tarkovszkij a filmtörténet egyik legmélyebb és legkomplexebb rendezőjeként vonult be a köztudatba. Éppen ezért meglepő, hogy az orosz alkotó milyen radikálisan leegyszerűsítette Stanislaw Lem ikonikus sci-fi regényének adaptációját. Lem műveiben - így ebben a történetben is - a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel bonyolultságát és a benne rejlő kilátástalanságot egy rendkívül összetett karakter szemszögén keresztül mutatta be, ami Tarkovszkij interpretációjában egészen más fényben tűnik fel.

Tarkovszkij számára az idegenek világa nem volt középpontban: kifejezetten azon dolgozott, hogy filmje a lehető legkevésbé hasonlítson sci-fi alkotáshoz. A történet középpontjában a főszereplő, Kelvin és felesége kapcsolatának dinamikája áll, akit rejtélyes körülmények között életre kelt a film címében szereplő bolygó. Az eredmény egy lenyűgöző, ám bizonyos értelemben korlátozott mű, amely finoman és érzékenyen tárgyalja az emberi kapcsolatok bonyolultságát, de sosem jut el a legmagasabb szintű kifejezésig.

Bár közhelynek tűnik, érdemes újra megfogalmazni: Stephen King klasszikusa, a Ragyogás, egy szerető, de hibákkal teli családapa drámáját meséli el, aki a kabinláznak és a Panoráma hotel természetfeletti fenyegetésének hatására teljesen elveszíti az irányítást saját élete felett. Stanley Kubrick filmadaptációja pedig azt a történetet tárja elénk, hogy egy már eleve instabil elméjű férfi hogyan merül el egyre mélyebben a őrület tengerében, miközben egy rémisztő fényképalbum képei szivárognak a tudatába.

Kubrick filmje egy igazi mestermű, amely a feszültség mesteri adagolásának és a felejthetetlen, horrorisztikus képeknek köszönhetően maradandó élményt nyújt. Stephen King véleményével nem teljesen tudunk azonosulni, aki nyíltan kifejezte nemtetszését a feldolgozással. Azonban elismerjük, hogy a film eltér az ő eredeti történetétől, amely a regény lapjain sokkal erősebb hatást gyakorol. Mégis, Jack Nicholson megformálása Jack Torrance karakterében megkérdőjelezhetetlenül tökéletes.

Stephen King Richard Bachman álnéven megalkotott egy különösen ravasz és könyörtelen disztópikus sci-fit, amely nem kerülhette el Hollywood figyelmét. Azonban az első próbálkozásnál bakot lőttek: az alapjául szolgáló regény egy kisember kilátástalan harcát festi le a perverz, véres szájú totalitárius rezsimmel szemben, mindezt egy halálos játék keretein belül. Az Egyesült Államokban mindenki a főszereplő nyomában lohol, akinek 30 napja van arra, hogy túlélnie a csatát, miközben a hatalmas pénznyereményért küzd.

A Schwarzi-féle feldolgozás megőrizte a történet alapvető elemeit, de sajnos elvesztette a lényegét: itt egy tipikus, nyolcvanas évekbeli Arnold-film köszön vissza, ahol az osztrák vasember mindent legyőz, ami az útjába áll, és a végén egyedül küzdi ki a boldog befejezést. A könyvben azonban egy teljesen más, sötétebb végkifejlet vár ránk, egy félelmetes és izgalmas jelenetsorral zárva. Talán Edgar Wright közelgő remake-je végre visszaadja az eredeti történet szellemét, és a mozilátogatóknak is megmutatja, miről szól valójában a Menekülő ember.

Joggal érezhettük a kíváncsiságot, amikor nyilvánosságra került, hogy Philip Pullman merész és gondolatébresztő ifjúsági regényei életre kelnek a vásznon, Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével. Azonban Az arany iránytű adaptációja messze alulmúlta a reményeket. Chris Weitz filmje gyors tempóban, de nélkülözi az ihletet, és csupán a regény cselekményén száguld, miközben számos meglepő és furcsa módosítást is eszközöl.

A legfájóbb talán az volt, hogy a film nem tudta megugrani a regények szintjét sem témáiban, sem filozófiai mélységében. A készítő stúdió, a katolikus egyházzal szembeni éles kritikától tartva, a történetet sokkal kényelmesebbé és könnyebben emészthetővé alakította a nézők számára, ezzel azonban elhalványította Pullman univerzuma sajátos varázsát. Az eredmény egy korrekt, de felejthető mű lett, amely nem vonzott elegendő nézőt ahhoz, hogy indokolttá tegye a folytatás elkészítését.

A Hobbit nem éppen az a grandiózus, sokszereplős eposz, mint Tolkien A Gyűrűk Urá-ban, mégis Peter Jackson hosszú várakozás után úgy határozott, hogy az alig háromszáz oldalas meséből egy trilógiát készít, amely majdnem olyan hosszú, mint a monumentális elődje. Az eredmény három film lett, amelyek egyszerre tűnnek túlzsúfoltnak és meglepően üresnek, mintha a tartalom és a cselekmény mélysége elveszett volna a grandiózus látvány mögött.

Az első film első fele valóban ígéretesen indít, de ahogy a goblinos akciójelenetek egyre inkább elnyúlnak, Jackson láthatóan sebességet vált, és a trilógia végéig a szürreális akcióorgiákra koncentrál. A harmadik rész, Az öt sereg csatája, különösen kínos, hiszen a nevetséges CGI és a félkész forgatókönyv szinte csak pár fejezetnyi tartalmat próbál meg feldolgozni. Eközben egy teljesen felesleges mellékszál is megjelenik, amely Gandalf Szauron után való kutatásával próbálja meg kielégíteni a rajongókat, mintha ez lenne a film fő vonzereje. De felmerül a kérdés: miért is lett A hobbit a film címe, ha a címszereplő, Bilbó (Martin Freeman), többször is hosszú időre eltűnik a vászonról?

Valószínű, hogy mindenki, aki részt vett a Z világháború megalkotásában, csupán örömmel tölti el, hogy végre sikerült életre kelteni a filmet, és hogy nem lett teljesen katasztrofális. A Brad Pitt által fémjelzett adaptáció hosszú évek munkájával, számtalan kanyarral, konfliktussal, szereplőcserével és újraforgatással jött létre. Ki törődne már azzal, hogy ennek a verziónak szinte semmi köze sincs Max Brooks eredeti, áldokumentumregénynek nevezett művéhez?

A könyv kifejezett főszereplő nélkül, elképesztően realisztikusan mutatja be, mi történne a világgal, ha tényleg zombis apokalipszis lenne. Kevésbé van a hangsúly a zombigyilkoláson, inkább azon, hogyan reagálnak az egyes társadalmak a veszélyre, és arra, ahogy a többi ország kezeli azt. Kikből lesznek hősök, és kikből kapzsi gonosztevők a szörnyű helyzetben? A filmben ehelyett kapunk egy teljesen vállalható, de egyáltalán nem különleges világmegmentős sztorit, amiben Brad Pitt nyargalja körül a világot, hogy kezdhessen végre valamit ezzel a fránya vírussal.

Listánkból némileg kilóg az Amazon és Ice Cube nemrég megjelent Világok harca-feldolgozása. Ez a film ugyanis nemcsak H. G. Wells legendás sci-fi regényét nem érti, hanem láthatóan a film koncepcióját sem, valamint a színészi játék és a cselekmény fogalmaival is látványos gondjai vannak.

A nagynak szánt ötlet lényege, hogy az eredetileg Amerikában rádiójáték formájában sokkoló földönkívüli inváziós történetet a 21. század médiájához igazítsák. Ebben az új változatban a támadás feldolgozása egy kiterjesztett Zoom-meeting keretein belül történik, amelyben az emberiség próbálja megérteni a helyzetet. Bár a koncepció papíron nem tűnik rossznak, Rich Lee rendező és csapata arról gondoskodik, hogy a megvalósítás egy pillanatra se legyen izgalmas. A film saját magát korlátozza a képernyős megoldásokkal, és a nézők számára semmi izgalmasat nem kínál. Ice Cube főszereplői játéka teljesen hiteltelen, a cselekmény pedig logikátlan. Ráadásul az egész projektet különösen megbocsáthatatlanná teszi, hogy valójában nem más, mint egy hosszú Amazon-reklám.