A karácsonyi varázslat eltűnésével gyakran érezhetjük, hogy az ünnep fényei után valami hiányzik. De mit tehetünk ezzel az érzéssel? Mi lenne, ha a karácsony szelleméből merítve tennénk lépéseket, hogy a mindennapjaink is örömteliek és pozitívak legyenek?

Fekete István egyik megkapó novellájában egy mondat mélyen belém ivódott: "Adjon az Isten nyugalmas karácsonyt minden jóakaratú embernek." Mennyire sajnálatos, hogy a "jóakaratú" kifejezés szinte eltűnt a mai nyelvhasználatból, mintha a modern világ nem tudná értékelni azokat az embereket, akik szívből kívánják mások jólétét.

Ez a szöveg a humanitás legmélyebb magját érinti, ami mindig a jót szolgálja. A jóakarat kifejezés olyan, mint egy iránytű, amely segít eligibilis helyen tartózkodni, ahol az akaratunk elérhető, és ahol a tetteink következményei ránk találnak. A kereszténység, noha a teljesség keresésével lépett a világ színpadára, nem adta meg a híveinek azt a könnyűséget, hogy a saját életükben ne kelljen cselekedniük a jó érdekében. Nem elegendő csupán a nagy egészről elméleteket gyártani; a valódi jóakarat a saját tetteinkben és mulasztásainkban mutatkozik meg.

A jóakaratú viselkedés nem mindig magától értetődő, csupán bizonyos helyzetekben bontakozik ki igazán. Azok az emberek, akik valóban jóakaratúak, általában számos apró és néhány jelentősebb jó cselekedet mögött tudatosan mérlegelik, hogy miért tudják vállalni a felelősséget, és miért nem. A jóakaratúság nem a hibátlan teljesítmény hajszolása, hanem inkább az egyensúly megtalálása a jóság terén. A legtöbb normális ember, ha nem bonyolítja túl a dolgot, viszonylag jól érzékeli, hogy milyen mértékben tudja pozitívan befolyásolni a világot.

Minden hangzatos, jóságos gesztus mögött ott bújik a képmutatás, és nem véletlen, hogy ez a fogalom éppen most nyert új értelmet. A nyugati civilizáció láthatóan a megúszás művészetére épít, még a túlélés kérdését is igyekszik kikerülni, mintha az valamilyen más lehetőséggel helyettesíthető lenne. Ez nem különb a búcsúcédulák vásárlásánál, ahol legalább a túlvilági jutalmak ígérete adta a folyamatnak némi racionalitását. Most viszont csupán egy, a saját perverz etikájuk szerint "helyes" szavazattal próbálnak valóságos esélyeket szerezni a fennmaradásra. Mindezek mellett ott a "Nem félünk" jelszó, de végül csodálkoznak, hogy az eredmények mégsem tükrözik a várakozásaikat.

Az ideológia és a politika mindig is képes volt a világot jóra és rosszra kategorizálni. Elképzelhető, hogy volt olyan egyén, aki a tökéletes önfelszámolásra törekedett, és ezt sikeresen megvalósította. Talán az eltűnt, feledésbe merült törzsek és népek között találhatjuk meg az ilyen különleges történeteket.

2025 az az év lesz, amikor a "jóemberkedést" végleg le kell cserélnünk a túlélés racionalitására és arra a felismerésre, hogy csak azért vagyunk felelősek, amit hatalmunkban áll megváltoztatni. Ennek a felvetésnek a magyar politikában is van értelme sajnos. A demokrácia nem a részletek megjavításának művészete manapság, hanem a teljes sorcserék vagy azok elcsalásának feketegazdasága. Pedig eredetileg, még 1990 táján volt olyan illúziónk, hogy részkérdésekben megegyezhetünk. Kormánypártnak és ellenzéknek lehetnek közös sikereik. Senki nem lehet manapság annyira naiv, hogy ennek a visszatérésében reménykedik, főleg mert talán sohasem volt így, de úgy is meg lehet javítani dolgokat, hogy nem aratjuk le a babérokat, hanem átengedjük azt valaki másnak. Pont ez a különbség a "jóemberkedő" és a jóakaratú ember között.

A "jóemberkedő" sokszor súlyosabb terhet jelent, mint a nyíltan rosszindulatú egyén, hiszen naivitásával és a bambusz szívószálak, valamint a hetedik generációs emberi jogok mantrázásával hajlamos eltorzítani a valódi, csendes jócselekedetek értékét. Míg a rosszakaratú ember feszültséget gerjeszt mosolyával, a "jóemberkedő" üdvözült, kábult vigyora könnyen megtéveszt, s vagy elbűvöl minket, vagy figyelmen kívül hagyjuk a mögöttes károsságát.

A jelenlegi őrületből szerintem leginkább azt kellene megtanulnunk, hogy most nem az ellenzékkel van dolgunk, hanem a jobboldalnak a saját hibáival kellene leginkább foglalkoznia. Röviden talán úgy lehet a leghatékonyabban elképzelni a dolgot, hogy van még néhány olyan Magyar Péter-szerű figuránk a saját köreinkben, akikkel meg lehetne erősíteni a Tisza Párt vezető testületeit, és szórakoztatóbb is lenne azt nézni, ahogy ezek egymás közt azon veszekszenek, ki is ábrándult ki közülük előbb a NER-ből. A "jóemberkedés" nagymestere mind.

Úgy tűnik, mintha a kultúránkból eltűnt volna az a képesség, hogy nevetve reagáljunk azokra, akik komoly arccal állítják, hogy "jóemberek" vagyunk, akik kizárólag a te érdekeidért küzdenek, és ebben a szerepben gyakorlatilag tévedhetetlenek. A Fidesz egyik legnagyobb erőssége éppen az, hogy nem hibátlan, és ma már senki nem tudja komolyan venni azt a sületlenséget, hogy mindez igaz lenne, anélkül, hogy ne nevetne rajta. Ez egy remek kiegészítése és ellentéte a "jóemberkedő" és önmagát istenítő ellenzéknek: egy olyan jobboldal, amely nemcsak a nagy célokat tűzi ki, hanem arra is törekszik, hogy a helyi szinten tetten érhető hibákat is orvosolja. Hitelességünk abban rejlik, hogy nem ígérjük meg, hogy a következő kétharmaddal minden tökéletesen fog működni.

Annak idején 2002-ben Medgyessyék azzal is nyerték meg a választásokat, hogy megígérték, azt a sok mindent, amit jól csinált a Fidesz, azt majd folytatni fogják. 2010-es végsőnek bizonyuló bukásukban alaposan benne volt, hogy természetesen pont mindazt szüntették meg először, aminek a megtartását ígérték és amit az emberek is jónak találtak, jelentős részben még a saját szavazóik is. Ma az a divat ellenzéki örökben, hogy most teljes rovancsolást ígérnek, minden konkrétum nélkül. Csupán arra hivatkozva, olyan "jóemberek", mint ők, nem csinálhatnak semmi rosszat, hiszen ők azt akarják csak, hogy legyen minden jó.

Még szerencse, hogy ezzel a hülyeséggel leginkább eddig csak Amerikában, meg Nyugat-Európában lehetett választást nyerni, meg a lengyeleknél, meg a bolgároknál. A román választók viszont teljesen tudatosan szavaznak azon az alapon, hogy ki hazudik szebben. Ez is egy módszer. Viszont ott senki nem lepődik meg, ha rosszul mennek a dolgok, nekik nem "jóemberkedni" kell, hanem románkodni.