A szocializmus nosztalgikus vívmányai a "Besúgó" című műben A "Besúgó" című regényben a szerző egy olyan világot tár elénk, amelyben a szocializmus időszaka keltette emlékek és vívmányok keverednek a valósággal. A történet során a múlt fénye és árnyéka e
Most, hogy A besúgó ismét felkerült a streamingfelületekre, kaptunk az alkalmon, hogy a nosztalgia szemüvegén át vizsgáljuk (és könnyezzük) meg a Kádár-rendszer védjegyszerű élelmiszereit, járműveit és használati tárgyait. Természetesen a teljesség igénye nélkül.
A híres kádári tejeszacskó olyan formában működött, mint egy taoista mester: az elengedés művészete volt a lényege. Emellett a kereskedők számára elengedhetetlen eszközként is szolgált, lehetővé téve számukra, hogy precízen feltérképezzék vásárlóik lakcímét. Ehhez nem csupán a vizuális nyomok nyújtottak segítséget, hanem az a jellegzetes szagélmény is, amelyet a kerekesszatyrok mélyén megromlott tej és a rozsdás tízfilléres együtt hozott létre. Természetesen a szuszogó tejtartó azonnal átváltozott egy túlméretezett felespohárrá, de a magyar dolgozó mégis ragaszkodott a hagyományos tárolási módszerekhez és a klasszikus (de)hidratáló folyadékokhoz.
A szocialista cukrászdák hűtőpultjaiban egy jellegzetes ízvilág uralkodott: a mézédes finomságok. A világ első puncstortája valószínűleg egy olyan vendég ihletésére készült, aki egy szelet lúdláb kóstolgatása közben hangosan kijelentette: „Kizárt, hogy ennél jobb desszert létezzen!” A mestercukrász válasza nem maradt el: „Fogd meg a söröm!” – mondta, majd hat púpozott zsák kristálycukrot vegyített össze fél liter rumaromával és ételszínezékkel. Az Update-Tagadók Társaságának tiszteletbeli tagjaiként ma is boldogan élveznénk ezt az alkotást, biztosak lehetünk benne, hogy az utána jelentkező éhségérzetnek nem lenne semmiféle alapja egy hét múlva sem.
A korabeli beszámolók szerint a budapesti éjszakai bárok közönsége aligha különbözött Mos Eisley ötcsillagos pubjainak törzsvendégeinél. A zongoránál ülő Zámbó Jimmy mellett látjuk lelki szemeinkkel Susánszky Marit, az eszkortlányt, Kolbászt, a pénzbehajtót, és Péti-Lakatos Lajos vállalkozót, akinek susogós dzsogingjáról visszapattantak a konkurencia pisztolygolyói. És persze legalább ennyire elengedhetetlen karakter volt Borzakovics Laci, a taxis is, akinek felmenő rokonsága épp antilopot cincáló oroszlánokat vegzált a szavannákon. Természetesen ő is hasonló magatartást tanúsított Budapest utcáin, az országimázs-javításhoz pedig szovjet gyártmányú, citromsárga lelki társa asszisztált neki.
A szocializmus öröksége számos vonatkozásban megérdemli a kritikát, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy bizonyos termékek igazi harmóniát teremtettek egymással. Ilyen például a falvédő és a falilámpa találkozása, mely jellemzően a közoktatás áldozatainak szobáiban bukkant fel. Bár a klímaváltozás kezdeti szakaszában még nem vonzott be hatalmas méretű maláriaszúnyogokat, cserébe a szobákban krumpli- és cserebogarak, sáskák, tücskök és más, La Fontaine meséiből ismert lények tűntek fel. Az ellenük folytatott harc során használt összegyűrt Pajtás újság pedig valószínűleg nyomot hagyott volna a falon, ha nem védte volna meg azt egy elegáns, ízléses szövetborítás.
A szocialista közétkeztetés szorosan összefonódott a magyar identitással: úgy tűnik, hogy történelmünk során mindig is velünk volt, akárcsak a reménytelenség vagy a májcirrózis. A rendszerváltás után is számos generáció nőtt fel a leves-második-ivólé hármasának egyedi kulináris világában, és ők sem tudták elkerülni a bokszolócipős konyhás nénik szigorú tekintetét, ha csak egy kicsit is lázadni mertek az ebédlő asztalánál. Akiknek viszont sikerült felnőttként átlépniük a fine dining világába, azok nyugdíjas éveikben már a Piroska kifőzde rizseshúsa felett idézték a "régen minden jobb volt" nosztalgikus mantráját, mintha csak ez lenne az utolsó kapaszkodójuk a múlthoz.
