Bár Kovács Ervin paralimpikon gyűjteményéből az arany érem hiányzik, az élet számos más módon kárpótolta őt.

Kovács Ervin olyan rendkívüli kihívásokkal néz szembe, ami szinte példa nélküli: a világon egymillió emberből talán csupán egyet érint ez a ritka betegség. Mégis, ő megtanulta, hogyan éljek ezzel a helyzettel, és megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyek révén kitörhetett a nehézségek fogságából. Bár mindennapjai kerekesszékben telnek, és bottal kénytelen közlekedni, az akaratereje és elszántsága olyan, hogy a legnehezebb akadályokat is képes leküzdeni. Úszóként minden hullámot legyőzött, és bár egy aranyérem hiányzik a gyűjteményéből, az élet egyértelműen bőven kárpótolta őt. A legnagyobb ajándékot az egészséges gyermekének felnevelése jelenti számára, amely minden medáliánál értékesebb.

Különböző a helyzet, ha valaki baleset következtében kerül kerekesszékbe, mint Kovács Ervin esetében, aki születése óta ezzel a kihívással él. Már kiskorától fogva tudta, hogy ő más, mint a többi gyermek. Lábaival kapcsolatos problémái olyan szinten bonyolultak, hogy akár egy orvosi szaklapban is megérnék a részletes elemzést. Számunkra elég annyit tudni, hogy Ervin sportolóként a kezei sokkal nagyobb szerepet játszanak a mindennapi életében, mint egy átlagos ember esetében. Minden mozdulata, minden tevékenysége a karjaira támaszkodik, és ez nemcsak a sportban, hanem a mindennapi rutinban is megmutatkozik.

- A felsőtestem megerősítése elengedhetetlen volt ahhoz, hogy érvényesülni tudjak - ismerte el a paralimpiai sportoló, aki sosem állhatott a legmagasabb fokra a dobogón, amikor a legnagyobb kihívásokkal nézett szembe a hasonló sorsú versenytársaival. - Egy ideig az úszás volt az, amit a hivatásomnak tekintettem. Otthon arra tanítottak, hogy bármibe is kezdek, arra maximálisan összpontosítsak, és törekedjek a legjobb teljesítményre. Így aztán csak egészen fiatal koromig érdekeltek a világversenyek helyszínei. Nem turistaként érkeztem a nagyvárosokba, hanem a célom volt a munka. Amikor a versenyek befejeződtek, persze akadt idő egy kis kikapcsolódásra, de a fókusz mindig a teljesítményen volt.

Mégis hiányzott egy fontos részlet, nevezetesen egy aranyérem a legnagyobb sportesemény, a paralimpiák történetében.

Többször is nagyon közel kerültem a célomhoz, de végül mindig lecsúsztam róla. Mintha egy nagy könyv lapjain írták volna, hogy így alakul a sorsom. Emlékszem, volt egy alkalom, amikor a célvonalhoz érve elrontottam a megmozdulást. Aztán egyszer egy fiatal kínai fiú előzött meg, akinek a gránát letépte mindkét karját, és csak a lábával tudott haladni. Ekkor realizáltam, mennyire szerencsés vagyok a saját problémáimmal, hiszen megölelhettem a kisfiamat, Gergőt. Nincs ennél nagyobb boldogság, amit kívánhatnék magamnak. Ha valaki talál egy nála kiszolgáltatottabbat, akkor biztosan más szemmel nézi az eddigi nehéz, de mégis könnyebbnek tűnő éveit.

A földi világot más szemszögből figyelhetjük meg az épek között, ahol egy kis hátrány egyben előnyként is megjelenhet. A lábgépet kézzel irányítani valóban lenyűgöző teljesítmény.

Zeneimádatom határtalan, hiszen a gitározás és a dobolás öröme mindig feltölt. Azonban a dobolás során észrevettem, hogy szükségem van két kiváló lábra is, hogy igazán kihozhassam a maximumot. Így hát elhatároztam, hogy megalkotom azt a különleges dobverőt, amelyik az egyik lábdobot helyettesíti, mindezt csupán egy gombnyomás segítségével. A másik lábamra jutó feladat csupán annyi, hogy a cintányért tapossam. Különös helyzetem arra ösztönzött, hogy valami igazán egyedit hozzak létre, ami eredetileg nem is nekem készült.

- Miközben nem panaszkodik, a Rákóczi úti bíróságon, a munkahelyén bravúros technikával veszi a kanyarokat, ráadásul erővel is bírja az emelkedőket.

- Nem igazán kedvelem, ha segítségre van szükségem. A kollégáim, akik a hozzánk érkező vendégeket fogadják, mindig teljes értékűnek tekintenek, és nem az alapján ítélnek meg, hogy miben közlekedem. Általában már öt perc beszélgetés után eltűnnek a határok. Ilyenkor már nem a kerekekre koncentrálunk, hanem arra, amit mondok és teszek. Így van ez rendjén, és már hét éve élvezem ezt a munkát, ami számomra nagyon fontos.

Lépjünk túl a korlátainkon, hiszen azok sosem nyomhatják el sem a tehetségét, sem a képzeletét. A fején viselt "fémek" azonnal magukra vonják a figyelmet, még mielőtt megszólalna. Vajon Kovács Ervinnek ebben is kiemelkednie kell?

Nem minden esetben, de így alakult a dolog. Vágytam egy impozáns tetoválásra a felkaromon, de tudtam, hogy ez jelentős korlátozással járna: hetekig nem úszhattam volna. Ezt pedig nem akartam kockáztatni, hiszen a végeredmények rovására mehetett volna. A fülbevalóm története is érdekes: az általános iskola befejezése után döntöttem úgy, hogy beletűzetem, talán egyfajta lázadásként. Az ékszer, ami az államon díszeleg, Athén városához kapcsolódik 2004-ből, amikor egy kis lazításra vágytam. Már a kiszőkített hajjal is megpróbálkoztam, sőt, azt is megmutattam a világnak. Ilyen vagyok, és ezt el kell fogadnom. Soha nem tudhatjuk, milyenek lennénk más körülmények között. Ahogy az is örök rejtély marad, mi lett volna belőlem, ha egészségesen jövök a világra, mint a testvéreim.