Az egyedüli irányelv, hogy nincsenek irányelvek.

Az autók iránti szenvedély olyan, mint egy titkos nyelv, amelyet csak a beavatottak értenek meg. Óda a szabad száguldáshoz vagy véres dráma? Esetleg könnyed vígjáték? Az illegális versenysorozatok világa számtalan műfajt inspirált, mindegyik egyedi ízzel és hangulattal. A kritikusok gyakran fanyalognak, mondván, hogy ezek a filmek nem érnek meg egy mozijegyet. De vajon mit tudnak ők az autósok valóságáról? Kétségtelen, hogy először gyermekként találkoztam ezekkel a történetekkel, és azóta is tisztában vagyok azzal, hogy aki autós szemmel nézi a vásznat, az örömmel fogadja a filmesek üzenetét. Azok, akik a volán mögött érzik igazán magukat, hajlandók figyelmen kívül hagyni a történet esetleges gyengeségeit, ha cserébe izgalmas üldözéseket és lélegzetelállító kaszkadőrmutatványokat kapnak. Az autós filmek nem csupán mozgóképek, hanem a szabadság, a sebesség és a szenvedély ünnepei, amelyek minden egyes kanyarban új élményeket kínálnak.

A bugyután hangzó cím ne tévesszen meg senkit, ez a személyes kedvencem a témában, amit az 1971 és 1979 között megrendezett Cannonball Baker Sea-to-Shining-Sea Memorial Trophy Dash ihletett. A New Yorkból Kaliforniába tartó futamot a versenyző és újságíró, Brock Yates és a Car and Driver szerkesztője, Steve Smith találta ki, hogy ezzel avassák fel az USA államközi autópálya-hálózatát, illetve ezzel akarták kifejezni tiltakozásukat az akkor új, 55 mérföldes sebességkorlátozás ellen. Az első versenyen még csak ők indultak, a többi háromhoz mások is csatlakoztak.

A következő években egyre népszerűbbé vált a megmérettetés, és az újságban megjelenő cikkeket is pozitívan fogadta a közvélemény, pedig joggal kifogásolhatták volna az olvasók az egymással és az idővel versenyző indulók felelőtlenségét. Ez sokat elárul a korabeli és a mai szemléletmód közötti különbségekről, igaz, a négy futam során csak egy baleset történt, egy Cadillac lehajtott az útról és felborult, miután a sofőr elaludt vezetés közben. Másik autó nem volt érintett, az utasok csak könnyebb sérüléseket szereztek, a szaklap később mégis a zártpályás versenyek felé fordult...

Addig is, Brock Yates nekilátott egy forgatókönyv megírásának, ám hamarosan két alkotó megelőzte őt a projekttel. Az első a tapasztalt kaszkadőr, Charles Bail volt, aki nemcsak íróként, hanem rendezőként és producerként is részt vett a munkában, mögötte 60 filmszerep és két rendezés állt. A produkciót a First Artists, a három neves színész – Paul Newman, Barbra Streisand és Sidney Poitier – által alapított cég vállalta, a költségvetés 4,5 millió dollár volt, míg a bevétel 5,8 millióra rúgott. Bár nem vált igazi klasszikussá, és sokan nem ismerik, a film a lehető legjobban ragadta meg és vitte vászonra a témát, hiszen egy csapat megszállott kalandját követhetjük végig.

Nem a pénz vagy a dicsőség az, ami az indulókat mozgatja; sokkal inkább az autók iránti szenvedély és a sebesség iránti vonzalom. Bár a későbbi filmekben már jól ismert elemek, mint az álcázott autók és a trükközés, itt is felbukkanak, a lényeg mégis a mélyen gyökerező autóimádatban rejlik. A Rágógolyó futam során bőségesen részesülünk mindkettőből: a főszereplő egy lenyűgöző 1966-os Shelby Cobra 427-tel és egy 1972-es Ferrari 365 GTS/4 Daytonával versenyez, miközben fej-fej mellett száguldanak. A végső összecsapás pedig a Los Angeles River medrében zajlik, ahol a versenyzők elfeledkeznek arról, hogy tíz másodpercenként indultak. Hiszen dramaturgiailag nem létezik kifejezőbb győzelem, mint a célvonal átlépésének pillanata!

A lényeg, hogy az odáig vezető út becsületesen bekamerázott, tényleg száguldó autókkal és a mai napig hiteles kaszkadőr munkával telik. Szinte érezzük, ahogy tépi a szél a hajunkat a két nyitott sportautóban, és ott szeretnénk lenni a szimpatikus főszereplőkkel, akik pár évvel az 1973-as olajválság után aggodalommal figyelik a fejleményeket, és félnek, hogy már nem sokáig élvezhetik kedvük szerint a vezetést. A száguldásokat átszövő laza humor nem teszi komolytalanná a filmet, sőt, a híresen megbízhatatlan Jaguar XK-E-n élcelődő jelenetek is a készítők benzinvérűségét igazolják.

Ismét egy szerencsétlen magyar cím. Egyrészt egyezik a Hanna&Barbera nevéhez fűződő rajzfilmsorozatéval, másrészt komolytalan filmet sejtet, pedig a Rágógolyó futam néhány hónappal később bemutatott riválisát véresen komolyan vették a készítői. Erre Robert Ebert is kitért korabeli kritikájában. Megdöbbent, hogy mennyi erőszakot sikerült egy versenybe sűríteni, ráadásul abban a korhatár kategóriában, mint oldottabb hangvételű vetélytársa. Mai fejjel nézve a klasszikus, hetvenes évekbeli, kis költségvetésű filmek világa tárul fel, ami Tarantinót is megihlette.

Ennek többféle magyarázata van. Az egyik legfontosabb tényező a költségvetés: a film összesen 780 ezer dollárból készült, és végül 1,5 millió dolláros bevételt termelt. De nemcsak a pénzügyi keret játszott szerepet, hanem a rendező személye is, aki a 1975-ös "Halálos futam 2000" című disztópikus autóverseny-film miatt került a látószögbe. Ő azonban csak akkor vállalta el a projektet, ha a film nem csupán az autók és a verseny köré épül, mivel ezek iránt nem táplált különösebb szenvedélyt. Sokkal inkább egy izgalmas történetre, jól kidolgozott motivációkra és drámai események sorozatára vágyott. Paul Bartel változata pedig pontosan ezt a kívánt mélységet és érzelmi töltetet hozta el.

Bár az alvilági szál miatt nem igazán lehet párhuzamot vonni a két film között, a karakterek mintha Bail asztaláról repültek volna a rendező íróasztalához. Itt is felbukkan a vagány hős, a lányokból álló csapat, a kölcsönzött luxusautóval érkező, csalásra készülő külföldi résztvevő, és természetesen a szerelmespár sem maradhat el. Még a kettészakadt autót is ügyesen beleszőtték a cselekménybe. A humor ritka kincs, viszont halálesetekből bőven akad. Csak annyira emlékszem, hogy a film hangvétele meglehetősen komoly. David Carradine rózsaszín pulcsi nélkül, meztelen felsőtesttel már akkor is furcsa kontrasztot alkotott a képen. A történet egyébként működhetne, ha a rendezés és a színészi teljesítmény is megütné a megfelelő szintet.

Nincs más opciónk, mint hogy alaposan szemügyre vegyük az autókat! A többi filmhez képest itt főleg a korszak ikonikus amerikai járgányait gyűjtötték össze. Feltűnik például a Pontiac Firebird Trans Am, a Chevrolet Corvette, a Lincoln Continental, sőt a végén még a Bullitt emlékét is felidézi egy zöld Ford Mustang Fastback és egy fekete Dodge Charger izgalmas összecsapása. Bár a film végére a ma már igazi klasszikusnak számító autók nagy része valószínűleg elpusztul, ez éppen a számítógépes effektek elkerülésének köszönhető, hiszen itt valódi kaszkadőr munka zajlik, még ha a vágás néha nem is éppen a legjobban sikerült. Érdemes rászánni másfél órát, hogy átéljük ezt az élményt!

A hivatalos bemutatóra, amely azóta már igazi klasszikussá nőtte ki magát, összesen öt évet kellett várakozni. Az ötlet atyja, Brock Yates, a korabeli autós vígjátékok igazi nagymesterével, Hal Needhammel, aki maga is kaszkadőrből lett színész-rendező, közösen dolgozott a forgatókönyvön. Needham, aki a saját elképzelését valósította meg, 1977-ben a Csillagok háborúja után a második legnagyobb bevételt hozó filmet, a Smokey és a Banditát készítette el; ez pedig remek ajánlólevélnek bizonyult egy új, hasonló filmhez. Annyira ígéretesnek tartották a projektet, hogy a főszerepet ismét Burt Reynoldsnak kínálták fel. Noha Burt már nem vágyott több autós tematikájú filmre, a barátai kedvéért végül mégis rábólintott.

Természetesen a kéthetes forgatásért felajánlott ötmillió dollár és a nyereség egy százaléka erőteljes vonzerővel bírt, ami egyben azt is jelentette, hogy sikerült elegendő forrást biztosítani a projekt megvalósításához. A hongkongi Golden Harvest vállalat vállalta a gyártást, és az alapító, Raymond Chow csupán annyit kért, hogy a filmben szerepeljen a saját sztárja, Jackie Chan, akinek ez volt a második hollywoodi szereplése. A stáb nem ellenkezett, hiszen amúgy is sztárparádéval tervezték a filmet, és a 18 milliós költségvetés lehetővé tette, hogy a korszak népszerű színészei is feltűnjenek. Az autók sem maradtak ki a költségvetésből, bár ebben a filmben nem a törések szolgáltatták a látványosságot.

Az ütős nyitójelenetben rögtön a 2021-ben történelmi örökséggé nyilvánított fekete Lamborghini Countach csinál hülyét a rendőrökből két bombázóval, akik szimbolikusan át is húzzák festékszóróval az 55 mérföldes táblát. Itt már az exkluzív, import autók vannak többségben, a piros Ferrari 308 GTS mellett ott a sejk Hella reflektorokkal megbolondított Rolls-Royce-a, a Goldfingerben szereplő, eredeti sztár Aston Martin DB5 az aktuális James Bonddal, Roger Moore-ral a kormánynál, a japánt játszó Jackie Chan Mitsubishi helyett kivételesen Subaruval, szóval színes a felhozatal.

Látszik, hogy ezzel a filmmel szerettek volna pénzt keresni, az előzőeknél sokkal szélesebb közönséghez szóltak, és ügyesen beosztották a játékidőt a színészek és az autók között. Ez a valódi versenyhangulat rovására ment, szinte sétakocsikáznak a résztvevők, a CGI helyett még a gyorsított felvételek borzolják a nézők idegeit, néhány jól sikerült mutatvány azért ebbe a felvonásba is jutott. Vidám hangulata és a valódi kihívás hiányában szinte magukat alakító színészek jutalomjátéka miatt világszerte több mint 72 milliót kaszált. A befutás során persze itt sem törődtek a csúsztatott indítással...

Hal Needham néhány évvel később újra nekifutott a projektnek, de ezúttal az eredmény messze elmaradt az előzőtől. Brock Yates nem volt hajlandó részt venni a folytatásban, és Roger Moore sem találta már viccesnek a magát Roger Moore-nak kiadó bohócot, ráadásul a felkérését egy kaszkadőr, Heidi von Beltz súlyos balesete is beárnyékolta, aki dublőrkén egy Aston Martinban szenvedett el komoly sérüléseket. Ennek következtében a második részbe számos sztár és bonyodalom került, viszont a Jurassic Parkban még a dinoszauruszokból is többet láthattunk, mint a verseny tényleges eseményeiből.

Ők is unhatták a dolgot, mert a végén már egy animált térképpel tudták le a kalandot, sőt, a komplett befutást elsikkasztották egy lapos poénért cserébe. A megúszós hozzáállás miatt a kritikusok jogosan a földbe döngölték a 20 millióból forgatott folytatást. A korabeli nézők sem sok jót mesélhettek a barátaiknak mozizás után, mert csak 56 millió dollárt szedett össze. Miért ajánlom mégis megnézésre? A becsülettel összeválogatott autók, a pozitív és ma már nosztalgikus hangulat, az értő fényképezés és a kazalnyi geg, illetve cameo miatt. Ennyiből mindenki talál számára kedveset.

A harmadik rész kapcsán már Needham és Reynolds sem kívánt részt venni, ellenben a producer, Albert S. Ruddy, akinek célja a profitmaximalizálás volt, még mindig szeretett volna egy kis extra bevételt generálni. Mivel olcsó megoldásra törekedett, nem fűzött túl nagy reményeket a projekthez, és végül igaza is lett: a produkció Kanadában talált otthonra. A költségvetés, amely 18 millió dollárra rúgott, pontosan megegyezett az első filméével, csakhogy azóta hét év eltelt. Ez a késlekedés rányomta a bélyegét az egész vállalkozásra, hiszen a korábbi sztárok közül senki sem volt hajlandó visszatérni. Ruddy végül Jim Drake-et, a népszerű kanadai szkeccs műsor, az SCTV rendezőjét kérte fel, aki a show elismert szereplőit is magával hozta.

Az ő közbenjárásának köszönhető, hogy a sikerei csúcsán lévő John Candy elfogadta az egyik főszerepet, továbbá a forgatókönyvet jegyző Michael Short, Martin Short testvére is az ő révén csatlakozott a produkcióhoz. Michael javaslata volt, hogy a film elején a rendőrség fogja el az indulókat, akik korábbi főszereplők cameo szerepében tűnnek fel, így teret adva az igazi szereplőknek, akik átvállalják a helyüket a verseny során. Azonban mivel a sejket megformáló Jamie Farr volt az egyetlen, aki hajlandó volt Kanadába utazni, ez a szellemes elképzelés végül nem bizonyult sikeresnek. Ráadásul a megvalósult cameók zöme sem aratott osztatlan sikert a nézők körében.

Az amerikai közönség sok kanadai sztárt nem ismert elég jól, és hiába hozták össze, hogy a Párbajra utaló jelenetben az a Carey Loftin vezesse a kamiont, aki annak idején a rozsdás tartálykocsit, ebből a nézők semmit sem vettek észre. Azt viszont sokan kiszúrták, hogy több sportautóból már csak egy replikára futotta, az ezúttal tudósoknak megírt lánycsapat Ferrari 365 GTS/4 Daytonája például egy átöltöztetett Corvette, egyike azoknak, amiket a Miami Vice első két évadában használtak. A spórolás a kaszkadőr mutatványokon nem látszik meg, ebben kitettek magukért.

Főleg John Candy és a 735i jelenetei ütősek, itt egyértelmű a BMW hozzájárulása, de a valódi Cannonball futamok rekordját, 32 órát és 51 percet tartó Jaguar XJ-S alteregója sem éppen karcolás nélkül ér célba. Lehet, hogy motiválatlan volt a stáb, lehet, hogy igazuk van a kritikusoknak, és tényleg olyan érzés, mintha kivágott jelenetekből lenne összeollózva a film, nem véletlenül hozott alig több mint hárommillió dolláros bevételt, de ezt is lehet élvezettel nézni. Hangvétele az összes korábbi filmét vegyíti, passzolnak hozzá a zenék és elkap a soha vissza nem térő kor hangulata.