Az életüket kockáztatva segítették a megtorlás elől menekülőket, akiknek a nyugatra való eljutás volt az utolsó reménye. Ők voltak az 1956-os forradalom falusi hősei, akik bátorságukkal és önzetlenségükkel írták be magukat a történelembe.
A "munkás-paraszt kormány" épp olyan könyörtelenül bánt velük, mint ahogyan a népköztársaság munkásai szenvedtek.
A forradalom idején és azt követően több mint 180 ezer magyar választotta a menekülést. A szovjet katonai beavatkozástól kezdve egészen az osztrák határ 1957 januári lezárásáig a helyzet rendkívül veszélyes volt. A határzár újbóli bevezetése és a tűzparancs életbe lépése után a szabadság keresése nem csupán kihívásokkal, hanem komoly életveszéllyel is járt mindazok számára, akik el akarták hagyni az országot, valamint azoknak, akik segíteni próbáltak nekik.
Az elmúlt évtized sötét árnyakat vetett a falvak népére, akiknek élete a kizsákmányolás, megaláztatás és elnyomás jegyében telt. A földjeik a hatalom által elragadva, a tehetségesebb és tehetősebb gazdák kuláknak bélyegzett áldozatai lettek, sokukat börtönbe zárták. Az utolsó búzaszem is eltűnt a padlásokról, miközben a hitéletüket szisztematikusan üldözték. A történelem ismételten a magyar parasztság vállára helyezte a legnagyobb terhet, és ez a valóság ma már szinte felfoghatatlan. Olyan asszonyok, akik nap mint nap teheneket fejtek, képtelenek voltak egy pohár tejjel megörvendeztetni gyermekeiket. A baromfit tartó gazdák kockára tették szabadságukat, ha a családban betegség ütötte fel a fejét, és levágtak egy tyúkot, hogy gyógyító húslevest főzhessenek, hiszen minden terméket be kellett szolgáltatni. A forradalom leverése után, amelyben a szovjet tankok és a magyar hatalommal kollaboráló vezetők - mint Kádár, Apró és Dögei - álltak, a falvakban a remény utolsó szikrái is kihunytak.
Nem így van a cselekvésre való hajlandósággal.
A városi öltözetbe bújt emberek, akik mocsarakon és erdőkön keresztül próbálnak elmenekülni, sok visszaemlékezés tanúsága szerint azoknak a segítőkész lelkeknek a támogatását élvezték, akiknek maguknak is alig akadt valami a tarsolyukban. Ezek az önzetlen emberek étellel és meleg ruhával látták el a menekülőket, bizonyítva, hogy a nehéz időkben is léteznek olyanok, akik hajlandóak megosztani, amit csak tudnak.
Voltak természetesen hivatásos embercsempészek is, akik pénzért, aranyért vitték teherautóval a határhoz közeli településekre a menekülőket. Ám azok a hegyeshalmi, fertőrákosi, velemi, ágfalvai vagy épp nemesnépi, magyarszombatfai falusiak és a többiek, akik a bőrüket a vásárra vitték, legtöbbször felebaráti szeretetből vezették el a zöldhatárhoz a szovjet és bábjai elől eliszkoló polgártársaikat. Ők vitték oda a Hansági-főcsatorna fahídjaihoz éjjel, vagy át az erdőn az aknateknőket kikerülve. Jó néhányan közülük többéves börtönbüntetést kaptak tiltott határátlépésben való bűnsegédlet vádjával. A "munkás-paraszt kormány" épp olyan könyörtelenül bánt velük, mint ahogyan a népköztársaság munkásai szenvedtek.
