A boldogságépítők olyan emberek, akik tudatosan formálják életük minden pillanatát, hogy a boldogságot és a harmóniát megteremtsék maguk körül. Ők hisznek abban, hogy a pozitív gondolkodás, a szeretetteljes kapcsolatok és a kreatív önkifejezés együttes er

Vidámak és barátságosak, mintha egy különleges varázserő lakozna bennük, ami lehetővé tette, hogy szinte a semmiből formálják meg közös életüket. Pápai Attila és párja, Kiss Ildikó valódi boldogságépítők. Ezt az érzést mindig sugározták, akár amikor elhaladtak mellettem kétüléses, egyedi motorjukkal, akár amikor hármasban sétáltak hazafelé a tizenegy éves, szeretetreméltó Brúnó kutyájukkal, aki mindig a lábaik körül bóklászott. Egy váratlan találkozás alkalmával fogalmazódott meg bennem, hogy felfedezném az életük mögött húzódó történetet, de arról, hogy mennyi kanyar, küzdelem és győzelem rejlik abban, egy pillanatra sem merült fel a gondolat.
A történet Attilával kezdődik, akit évekkel ezelőtt ismertem meg a HIFA-Románia Egyesület keretein belül. Hosszú ideig nem volt világos számomra, hogy ő is küzd a saját sérültségével, ami egyáltalán nem volt szembetűnő.
- Tősgyökeres marosvásárhelyi vagyok, és a dombok közé születtem - kezdte mosolyogva a jókedvű, 46 éves férfi. - Szép emlékekkel teli gyermekkorom volt, bár édesanyámnak nem volt könnyű dolga, hiszen három gyermeket kellett egyedül felnevelnie. Először a nővérem érkezett, aztán a bátyám, és végül én, a legkisebb. Egyéves voltam, amikor a szüleim útjai elváltak. Apámat harmincéves korában ismertem meg igazán; akkor volt először alkalmam vele beszélni. Volt egy mostohaapám is egy ideig, de ő is tovább állt. Gyermekkoromban már megismertem a "nincs" szó jelentését, de ha visszagondolok azokra az évekre, csakis szép emlékek jutnak eszembe: a közeli minifocipálya, a régi telek, ahol sokat szánkáztunk, és a Kishegyszőlő sípályája. Mindig, amikor egy gyerek kiment játszani a környékbeli tízemeletesekből, utána jöttek a többiek is. Aztán 1985-ben mindez megváltozott: egy székre állva kiestem a hetedik emeleti lakásunk ablakán. Eszméletemet vesztettem, de a szomszédok összeszedtek, és egy piros Daciába dobtak, ahol a főtéren tértem magamhoz, éppen a kórház felé menet. Fogalmam sem volt arról, mi történik, még fájdalmat sem éreztem. Mindkét combcsontom eltört, agyrázkódásom volt, megműtöttek, és egy évig tolószékhez voltam kötve. A bal lábam viszont sosem gyógyult meg teljesen, és a feledés is úgy érint, mint a felnőtteket – lehet, hogy ez a korral jár. A kezelésem során kaptam egy olyan injekciót, ami lebénította a bal karomat. Nem mondom, hogy teljesen használhatatlan, tudok emelni vele, de a megszorítás már nehezemre esik.
- Milyen volt a tinédzserkorod? - szóltam közbe.
A kilencvenes évek közepén, a baráti társaságunk egy különleges kalandba kezdett: megalapítottunk egy négytagú zenekart Titanic néven, amely később egy új taggal bővült. Én voltam a frontember, és egy ideig a dobokat is ütöttem, amíg egy tehetséges hivatásos zenész át nem vette az ütőhangszereket. Elhatároztam, hogy jelentkezem a zeneiskolába, és sikerült is bejutnom, de sajnos, amikor elérkezett az első év tandíjának kifizetése, családi okok miatt kiderült, hogy nem tudjuk ezt a kiadást vállalni. A zenekar három éven keresztül működött, és az alatt néhány emlékezetes fellépésben is részt vettünk: 1996-ban például a Bolyai líceum gólyabálján léptünk fel, és egy koncert előzenekaraként is megjelentünk a Sportcsarnokban. A banda sajnos a katonaság miatt szétesett, miután a többiek megkapták a behívót; engem azonban a sérültségem miatt mentettek fel. Már a zenekar felbomlása előtt, 1997-ben egy barátom révén találkoztam Bethlen Anikó néni alapítványával. A főtéren működő szervezetnél töltöttem el sok időt, és ott először találkoztam súlyos fogyatékkal élő emberekkel. Ezt követően már nem rejtegettem többé a beteg karomat vagy lábaimat, és büszkén viseltem a rövid ujjú pólóimat. Tizenegy évet töltöttem az alapítványnál, kisebb megszakításokkal, és ez idő alatt Krón Ernő mentora mellett kitanultam a könyvkötészet és -restaurálás művészetét. Ezen kívül egy számítógépes tanfolyamot is elvégeztem, ami új lehetőségeket nyitott meg előttem. 2002-ben úgy döntöttem, hogy egy új fejezetet nyitok az életemben, és az akkori barátnőmmel Magyarországra költöztünk dolgozni. Egy takarítócégnél helyezkedtem el, ahol műtők takarítása is a feladataim közé tartozott. Ez egy nagyon megterhelő időszak volt; albérletben laktunk, és havonta csak egyszer térhettem haza, mivel ez volt a munkakörülmények előírása. Végül azonban visszatértem a Bethlen Alapítványhoz, ahol 2008-ig dolgoztam. Ezt követően a kábelgyárban kaptam állást, ahol megismertem Ildit. Egy nap megkért, hogy segítsek neki megjavítani egy elromlott vezetéket, és így indult el a kapcsolatunk.
- Tizenöt éve osztozunk az életünkben - kezdte Ildikó, akinek minden szava és mozdulata egyfajta békét sugárzott. - Elgondolkodtál valaha arról, hogy ez így alakul? - fordult a mellette állóhoz. - Én őszintén nem hittem benne.
Attila és Ildi közös életük első lépéseit egy albérletben tették meg. Abban az időben Ildi két felnőtt gyermekével osztozott az otthonukon, és a fiú még nem indult el a felnőtt élet útján, így hárman osztoztak a mindennapok kihívásain. Egy nap azonban felfedezték, hogy a Kövesdombon egy elhagyatott, rossz állapotú ház várja új gazdáját. A ház csupán négy falból állt, de a pár elhatározta, hogy megvásárolják, és saját kezükkel új életet lehelnek a romos épületbe.
Teljesen átalakítottuk a padlót, és új cementréteget is kapott. A csatornavíz beáramlása miatt a ház sarkai tele voltak penésszel, de sikerült megszabadulnunk ettől a problémától. Az ajtók és ablakok cseréje sem maradt el. Csak egy szakember segédkezett mellettünk, míg Attila barátja is besegített, de a párom szinte mindent egyedül végzett. Beteg keze ellenére olyan szorgalmasan dolgozott, ahogy sok egészséges ember talán soha nem tette volna. Az asszony szemei büszkén csillantak, ahogy végignézett a dicsérettel elhalmozott, érző szívű társán, akivel nemcsak egy igazi otthont teremtettek, hanem az eredetileg egy szobás házikót is bővítették.
- Mesélj egy kicsit a HIFA-s életedről is - fordultam újra Attila felé.
Simon Jutkát, az egyesület elnökét 1997-ben ismertem meg egy számítógépes kurzus keretein belül. Akkoriban már álmodozott a HIFA-Románia Egyesületről, ami később valóra vált. 2019 április elsején váratlanul felhívott, és megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk mint munkatárs. Aznap kicsit meglepődtem, mert azt hittem, hogy csak tréfálkozik. Ekkor már otthagytam a kábelgyárat, ahol tíz éven át dolgoztam, mert a sokrétű munka miatt a lábam annyira megdagadt, hogy nem bírtam tovább. Az új lehetőség viszont vonzó volt, így belevágtam, és azóta is szerves része vagyok az egyesületnek. Itt olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Rengeteg feladat vár ránk: rendszeresen takarítunk, pelenkázunk a rászorulóknál, bevásárolunk és számlákat intézünk. Havonta egyszer pedig 56 helyszínre szállítunk csomagokat. Emellett számos közösségi rendezvényt szervezünk, lélekemelő találkozókat és felszabadító bulikat. Mindig is éreztük, hogy összetartozunk.
Ildikó így foglalta össze a történet lényegét: Attila gyermekként egy második életesélyt kapott, amely lehetőséget kínált számára, hogy ne csupán a segítségre szoruló legyen, hanem aktívan támogathassa másokat. Ő pedig élt ezzel a különleges ajándékkal, és megtalálta a módját, hogy mások életét jobbá tegye.
Beszélgetésünk végén nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy rákérdezzek arra a különleges motorkerékpárra és a vidám kisautóra, amelynek a dudaszava inspirálta ennek a történetnek a megírását. A pár lelkesen mesélt arról, hogyan alakították át az első, házilag kétszemélyessé varázsolt motorjukat, amelyet aztán egy újabb, dupla üléses változat követett. Ildikó meglepetésként rendelte meg az interneten, és az öröm, amit Attila arcán láttam, mindent elmondott. De a történet itt még nem ért véget: Ildi ügyesen beszerezte azt a kisautót is, amely 25 km/h sebességgel száguld, és amihez nem szükséges jogosítvány. Persze, Attila a maga részéről elvégezte a sofőriskolát, és alaposan ismeri a közlekedési szabályokat, de a kisautóval való közlekedés igazi gyerekjáték, ami tele van vidámsággal és szórakozással.