Deák András György az Arénában: Ukrajnának nem lehet biztosítani a biztonsági garanciákat.

Deák András György, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársa, az InfoRádió Aréna című műsorában osztotta meg gondolatait az orosz-ukrán háború jelenlegi helyzetéről és Donald Trump amerikai elnök lehetséges stratégiáiról. A beszélgetés különös figyelmet kapott, mivel a péntekre tervezett alaszkai csúcstalálkozó eseményei is terítékre kerültek. Deák kifejtette, hogy mekkora valószínűséggel engedhetnek át az ukránok területet, valamint arról is szólt, hogy milyen hosszú ideig tarthat még a konfliktus, és milyen tényezők befolyásolják a harcok folytatását.

Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, augusztus 15-én, jövő pénteken találkozót tervez Vlagyimir Putyinnal Alaszkában. A saját közösségi platformján megosztott információk szerint a megbeszélés során felmerülhet a területcsere lehetősége, amely mindkét ország érdekét szolgálhatja. Felmerül a kérdés, hogy Oroszországot vajon tényleg bármi kényszeríti-e a háború lezárására, vagy inkább a helyzet súlyossága miatt most vagy soha?

Szerintem rövid távon nem. Abból kell kiindulni, hogy az oroszok haladnak előre, tehát náluk van a stratégiai kezdeményezés minden szinten.

De lassan haladnak.

A helyzet fokozatosan fejlődik, de még mindig előrehalad. Putyin talán úgy véli, hogy jelenleg nem áll fenn katonai fenyegetés. Az ukránoknak viszont, hogy átvegyék a katonai kezdeményezést, valószínűleg nincsenek megfelelő eszközeik. A háborúval kapcsolatosan lehetnek társadalmi és gazdasági korlátok, de a társadalmi oldalát illetően nem hiszem, hogy komoly akadályokkal kellene szembenézniük. A gazdasági vonatkozásokat nézve, ha valamilyen váratlan esemény történne, mindig ott a lehetőség a helyzet befagyasztására, vagy tűzszünet, esetleg békekötés kérésére. Nyilvánvalóan ezek kedvezőtlenebb feltételekkel járnának. Ugyanakkor nem látom, hogy drámai áttörés, összeomlás vagy hasonló radikális változás várható lenne. Ebben a kontextusban az amerikai diplomácia kulcsszerepet játszhatna, mint potenciális fordulópont a helyzet alakulásában, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy Trump ezt a változást kívánja.

Rendben van, de mi történik, ha Donald Trump hirtelen felhúzza magát, mint ahogy azt a Zelenszkij-jal folytatott találkozója során tette? Az utóbbi időben már olyan kijelentéseket tesz, hogy Zelenszkij a kedvenc „jó fiúja”.

Valóban érdekes megvizsgálni, hogy az elmúlt fél év eseményei milyen ellentmondásos képet mutatnak. Ha a szavakat félretesszük, és a tettekre fókuszálunk – különösen egy közgazdász szemszögéből – az adatok és döntések sokkal beszédesebbek. Az amerikai katonai segélyek leállítása Ukrajna irányába figyelemre méltó lépés volt. Trump világossá tette, hogy amennyiben az európai országok katonai támogatást szeretnének, annak költségeit nekik kell állniuk. Ezzel lényegében kiszállt a helyzetből, míg a stratégiai embargó fenntartása mellett a követés hiányát tapasztaljuk. Ha megnézzük az OFAC hivatalos oldalát, észrevesszük, hogy alig néhány új szankciós eljárás indult a kínai, török és más közvetítők ellen. Ez jól tükröződik a kereskedelmi statisztikákban is, ahol a stratégiai embargó hatásai nem igazán látszanak. Korábban rendszeresen érkeztek hosszú listák a szankciókkal érintett termékekről, de mostanában egyre inkább elmaradnak. Az orosz piacra irányuló drónalkatrészek és egyéb tételek újbóli megjelenése is arra utal, hogy a helyzet nem kedvez a szankciók hatékonyságának. Két kulcsfontosságú esemény emelhető ki: az egyik a kurszki offenzíva időszaka, amikor Trump nemcsak a katonai segélyeket, hanem a Starlink szolgáltatást is leállította, ami éles figyelmeztetés volt az ukrán hadsereg számára. A másik a G7 csúcstalálkozó, ahol már készen állt egy szankciós csomag, ám Trump határozottan elutasította azt, hazautazva Kanadából. Az EU és Nagy-Britannia bevezette a szankciókat, de az amerikaiak külön utakon jártak. Trump két ígéretet tett az orosz-ukrán konfliktus kapcsán: a béke megteremtését és az amerikai szerep csökkentését. Úgy tűnik, hogy mindkét irányvonal érvényesül, és a kivonulás talán erősebben megnyilvánul, mint ahogy azt korábban gondoltuk. Az amerikai érdekek képviselete továbbra is a középpontban áll; a háború kihasználása mellett folyamatosan próbálja csökkenteni az amerikai elköteleződést, miközben a béke megteremtésére is törekszik. Az, hogy sikerül-e elérnie ezt a célt, kétséges, hiszen a belső politikai elvárások és a nemzeti érdekek is hatással vannak a döntéseire. Az amerikai szerepvállalás nem csupán politikai kérdés, hanem egyfajta presztízs is, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni.

De mire való akkor a nyersanyag-megállapodás? Az egy üzlet. Hogy fog tudni nyersanyagot hazahozni, hogyha az orosz területen van?

De nem csupán orosz földön találhatóak ezek a források, érdemes ezt észben tartani. A legnagyobb grafitbányák, amelyek közvetlenül hozzáférhetőek, például nem Oroszország területén helyezkednek el. Ebben a kontextusban Amerika újra az élen jár, és mindig azt mérlegeli, hogy kitől mit tud beszerezni. Mit várhatunk el az ukránoktól? Nem sokat, csupán a nyersanyag-megállapodást. És mit kérhetünk az európaiaktól? Hogy állják a fegyverek költségeit. Most pedig az oroszok lépnek színre, és megkérdezik, mit tudnak tőlük elvenni. Ebből kifolyólag mondhatom, hogy a háborút eszközként használja, de ez nem feltétlenül jelenti a helyzet megoldását. Ha valóban a háború lezárásán dolgozna, akkor nyomást gyakorolt volna az európaiakra és az ukránokra, hogy egy egységes nyugati álláspontot alakítsanak ki. Van ilyen? Nincs. Az ukránok másképp látják a béke megteremtését, mint Donald Trump. Ha például Putyin Alaszkában szeretné megfordítani a helyzetet, akkor megkérdezné Donalt, hogy kinek a nevében folytat tárgyalásokat? Miben állapodunk meg, és hogyan fogja rákényszeríteni az európaiakat és az ukránokat arra, hogy ezt elfogadják? Komolytalan helyzet. Valójában a tárgyalások nincsenek előkészítve, legalábbis a béketeremtés szempontjából.

De vajon képes lenne Ukrajna megállni a saját lábán Amerika nélkül? Nemrégiben olvastam az önök intézetének egy elemzését, amely februárra datálható, és amely arra a következtetésre jutott, hogy nem teljesen helytálló az a nézet, miszerint az Egyesült Államok nyújtotta volna a legnagyobb támogatást Ukrajnának. Az Európai Unió és a hozzá kapcsolódó országok is legalább annyi forrást fektettek be a helyzet kezelésébe.

Szerintem nem tud talpon maradni. Nagyon nagy részben európai finanszírozásból zajlik a háború, de van pár terület, a felderítés, hírszerzés, pár katonai rendszer, légvédelem, ahol nem tudják pótolni az európaiak az amerikaiakat. Talán odáig nem megy el a dolog, hogy ezeket elvegye, mert ezeknek igazából nem nagy a költsége, illetve ezt is ki lehet fizettetni az európaiakkal. Erről talán nincs szó, de abban, hogy valamiféle áldozatot hozzon azért, hogy béke legyen, vagy megegyezés, én nem bízom. Ettől függetlenül, és ez talán némi reményt ad Alaszkára is, látok olyan konfliktusforrásokat, párat, ami Amerikának érdeke orosz vonatkozásban, és e tekintetben nyomást gyakorolhat a jövőben Oroszországra. Az olajpiacon teljesen egyértelmű, hogy van ilyen kialakuló konfliktushelyzet, erről biztos tárgyalni fognak. Más kérdés, hogy lehet, hogy Putyinnak többet ér az ukrán háború, mint az olajpiaci jelenlét.

Az amerikai érdeket honnan kezdve érdemes megérteni? Donald Trump azt mondta, hogy le fogja törni az árakat, nem lesz infláció, tehát például, hogy az üzemanyag- és az olajpiacon mi van, az neki elsődleges érdeke. Innen kell elkezdeni megérteni, hogy milyen lépéseket fog tenni, vagy máshonnan?

Ha úgy teszik föl a kérdést, hogy mit tudok kérni az oroszoktól ebben a háborúban, arra két válasz van. Az egyik az, hogy növelem a nyomást rajtuk a béke érdekében, tehát hogy elmegyek a falig, verbálisan ezt mondja, de gyakorlatban eddig ez nem volt. Nagyon nagy váltás lenne. A másik lehetőség pedig az, hogy a maga amerikai érdekeit begyűjtögeti, ez abban jelentkezne, hogy csökkenjen valamiképpen az orosz export egy túltermelés közepette. Ebbe lehet, hogy Putyin beleegyezik, és akkor elbábozzák ezt az egész dolgot, hogy hoznak valami szankciót, az oroszok csökkentik az olajtermelésüket, én majd írok remek cikkeket arról, hogy milyen jól működnek a szankciók, de lehet, hogy különben ez megegyezéses alapon megy. Szerintem Putyinnak az az érdeke ebben a történetben, hogy az amerikai exit folytatódjon, minél kevesebb erőforrást adjon Ukrajna számára, vagy ha ez nem megy, akkor legalábbis az oroszokra mérsékelt nyomást gyakoroljon Trump. És ebben szerintem Trumppal meg lehet egyezni, van ilyen gyanúm. Én nem gondolom azt, a nagy, gyors béke felé tartunk. Ha meg is állapodnak, nagyon rögösnek látom azt az utat, hogy azt Trump a nyugatiakon és az ukránokon át érvényesítse. Egyszerűen nem látom azt az eszközrendszert, amivel ezt meg tudná tenni.

De hogy jön ebbe a logikába a másodlagos szankciók kérdése, amit például Indiával szemben néhány napja kivetett? Az indiai finomítók el is kezdenek leállni az orosz olajról.

Mondani könnyű. Én megint csak nem tudom, hogy ez mennyire bábozás és mennyire valós. Abból érdemes kiindulni, hogy jelen pillanatban az olajpiacon túltermelés van. Ez most kevésbé érzékelhető, mert még az iráni feszültség jelen van, még a nyári autós szezon is tart, de ősszel valószínűleg tovább fognak esni az árak. Ennek két nagy vesztese lehet. Az egyik az Egyesült Államok, amely 13 millió hordó olajat termel, de viszonylag magas önköltség mellett, és egy nagyon speciális karakterisztikával. Mindig elfelejtjük, hogy a Covid-válság idején volt egy nagyon mélyen bezuhanó olajár, leállt az egész világ, és az oroszok meg a szaúdiak is csökkentették az olajtermelést a politikai döntés mentén. De Amerikában is 3 millió hordós termeléscsökkenés volt. Az nem politikai döntés mellett született, hanem piaci okokból, egész egyszerűen nem érte meg kitermelni. Nyilván az OPEC termelésnövelési döntései mögött is van ilyen logika, hogy úgyis az amerikaiaktól fog ez kihullani. Az amerikai olaj termelési költsége teljes életciklusra tekintve 30 és 70 dollár között van. Tehát hogyha van egy ilyen 50 dolláros olajárvárakozás, akkor azt fogják mondani a cégek, hogy hát fenét fogok én beruházni egy új projektbe, veszteséges lesz, csökkenni fog az olajtermelés. Ami ezt megmentheti, az tényleg az, hogy az amerikaiak szankciós vagy egyéb rendszerrel kivesznek termelőket. Kivehetik Iránt, ez megy, zajlik. Venezuela, bár ott az utóbbi időben csökken, de tény, hogy a legnagyobb tétel az oroszok, 9 millió hordó fölött vannak még mindig, nagyon lassan csökkenget. A kérdés az, hogy ezt hogyan csinálják. Az egyik lehetőséget a célzott szankciók jelentik, mondjuk az árnyékflottát és a logisztikát célozzák. Ez valamennyire működött, a Bidenék által hozottak pont ezt célozták, hogy egy, maximum másfél millió hordós logisztikai kapacitást az orosz árnyékflottából kivegyenek. Pár százezer hordóval csökkent az orosz termelés, és nem tudjuk, hogy pont ezért-e, vagyis ez nem igazán hatékony eszköz. Meg lehet célozni a célországokat, ez gyakorlatban India, Kína, kisebb mértékben Törökország és a többiek. Vagy meg lehet állapodni az oroszokkal, hogy önként vonuljanak vissza ebben. Ezek a lehetőségek vannak. Nem hiszem, hogy ez az indiai dolog nagyon erős lenne, mert sok vámháborús történet van az amerikai fél részéről. Törökországgal például szintén 15 százalékos a vám, az orosz olajnak és gáznak az egyik legnagyobb vásárlója, de föl sem emlegetik ezt az ügyet. Mexikóval, bár nem vesz orosz energiát, illetve Kanadával szemben viszont gond nélkül megemelték, azt hiszem, 35 százalékra, a vámtételeket, vagy legalábbis ez a fenyegetés. Nagyon nehéz ennek a helyi értékét elhelyezni, hogy most azért emeli meg Trump 25 százalékkal az indiai vámot, mert az oroszoktól vesznek olajat, vagy azért, mert meg akar velük végre állapodni arról, hogy milyen kereskedelmi feltételek lesznek a jövőben.

Oroszország eddigi eredményei Ukrajnában számos kérdést vetnek fel, és érdemes ezeket különböző szempontok szerint vizsgálni. Az elért célok mértékének meghatározása nem egyszerű feladat, hiszen az értékelés mindig a szemlélő perspektívájától függ. Kezdetben a háború indokai között szerepelt a "nácitlanítás" és a ukrán kormány leváltásának szándéka, ami komoly politikai és társadalmi következményekkel járt. A helyzet bonyolultságát tovább fokozza, hogy a háború során az orosz hatóságok által hirdetett célok és a valóságban elért eredmények között jelentős eltérések mutatkoznak. Míg Oroszország próbálta legitimálni lépéseit a nemzetközi közvélemény előtt, a konfliktus valósága sok esetben eltér a hirdetett narratívától. Ezen kívül a háború következményei, mint a humanitárius válság, a gazdasági szankciók és a politikai elszigeteltség, mind hozzájárulnak a helyzet komplexitásához. Tehát, hogy mit is ért el Oroszország Ukrajnában, az kérdéses, és a válasz számos tényezőtől függ: a katonai eredményektől, a politikai célok elérésétől, valamint az emberi és gazdasági költségektől egyaránt. Az eljárás során sokan úgy vélik, hogy a szándékok és a valóság közötti szakadék egyre szélesedik, ami új kihívások elé állítja az orosz vezetést.

Nem szükséges túlzottan részletezni, hogy az orosz offenzíva gyakorlatilag kudarcot vallott, hiszen a stratégiai céljaik közül egyet sem sikerült megvalósítaniuk.

Oroszország új területekre tett szert.

Területet szereztek, tehát, ha nagyon-nagyon alacsony lécet próbálunk megugrani, akkor a krími szárazföldi hidat lehet emlegetni, az megvan. A háború első napjaiban megszerezték. Azt, hogy azóta miről szól a háború, nagyon nehéz megmondani. Van egy bizonytalanság - ezt továbbra is tartom, bár igazából katonák tudják megmondani -, hogy kinek dolgozik az idő. Ez majdnem hitéleti kérdés. Hosszan olvasgatom az orosz gazdaságról és a társadalomról a tanulmányokat, van olyan véleményköteg, hogy nagyon rossz helyzetben van az orosz gazdaság. De hát ugyanez elmondható az ukránokról is.

De nem annak éri meg, akinek nagyobb a tartaléka? Az tud tovább kitartani.

Elvileg igen, kérdés, hogy meddig tart ki, hogy mit jelent a tartalék. Erre a háborúra nyilvánvalóan senki sem számított. Ha az első világháborús analógiából indulunk ki, akkor Németország akkor kapitulált, amikor a frontvonalak még Belgiumban és Franciaországban voltak. Önmagában a területi előrehaladás nagyon komoly jelzés arra, hogy az oroszok katonailag mintha nem tudnának győzni, de még mindig nem zárható ki egy olyan forgatókönyv, hogy lesz egy összeomlás, és akkor az ukránok azt mondják, hogy köszönjük, ennyi volt.

Az elemzések a háború elején arról szóltak, hogy Oroszország nagyon is felkészült arra, hogy a háború akár el is húzódhat. A jegybankjuk műveletei, a tartalékok képzése nem azt sejteti, hogy ők tényleg tudták, hogy ez akár ilyen is lehet, és nem egy villámháborúval terveztek, mint ahogy az az első napokban látszott?

A Krím utáni időszak, különösen 2014-től kezdődően, alapvető változásokat hozott az orosz gazdaságban, különösképpen a fizetési mérleg és a pénzügyi rendszer tekintetében. Oroszország ebben az időszakban jelentős sikert könyvelhetett el: a fizetési rendszer nem omlott össze, és a gyárak, mint például Szergej munkáltatója, folytathatták működésüket, így a külkereskedelem is zavartalanul zajlott. Ezt a stabilitást a gondos előkészületeknek köszönhetjük. Mára már szinte az összes orosz bank és pénzügyi intézmény ki lett tiltva a nyugati globális fizetési rendszerekből, azonban különféle eszközökkel, főként kínai támogatással, sikerült életben tartani ezeket az intézményeket. Elgondolkodtató, hogy Magyarországon mi történne, ha hirtelen eltűnne a bankkártyás fizetés lehetősége, és leállnának az átutalások. Ha hazánkat hasonló helyzet érné, mint ami Oroszországot sújtotta 2022 februárjának végén, akkor a társadalom szinte teljesen megbénulna, és valószínűleg nem is ülhetnénk itt és beszélgethetnénk.

Persze, egy kicsit átfogalmazom: Rendben, de mit tettek pontosan? Készítettek egy saját Swift verziót?

Igen, a helyzet összetett, hiszen a teljes pénzügyi infrastruktúra egy részét másolták le. Ehhez elengedhetetlen egy üzenetküldő rendszer létrehozása, valamint saját szerverek kiépítése, amelyek biztosítják az átutalások lebonyolítását. Például a Mastercard és a Visa esetében kötelezték őket arra, hogy minden Oroszországon belüli, illetve nem nyugati irányú tranzakció orosz szervereken történjen. Ennek következtében a Mastercard és a Visa kártyák 2022 után is használhatók voltak Oroszországban, bár hivatalosan bejelentették a kivonulásukat. Az orosz fél azonban sikeresen fenntartotta az informatikai hátteret. Létrehozták a saját klíring- és bankkártyarendszerüket, ami a rendszer egyik alapvető része. A dollárhoz és euróhoz való hozzáférés hiánya miatt azonban alternatív megoldásokra kellett támaszkodniuk. A kínai pénzügyi rendszer egy globálisan elérhető, az amerikai és európai hatóságok által nem ellenőrzött megoldást kínál, amely lehetővé teszi Oroszország számára, hogy hozzáférjen a nemzetközi pénzügyi tranzakciókhoz. Ez vitathatatlanul a rendszer sikerének egyik kulcseleme volt. Ugyanakkor voltak olyan területek is, ahol a helyzet sokkal nehezebb volt. Például a nagyon speciális technológiák, mint a civil légi közlekedés terén, a pótlás rendkívül bonyolult, sőt, sok esetben szinte lehetetlen feladatot jelentett.

Valóban, a gépek egymás "fogyasztása" zajlik?

Az orosz légiforgalom már túljutott a leghevesebb időszakán, és mostanra egyre inkább lecsendesült. A helyüket fokozatosan átveszik az üzbég, kínai, szerb és egyéb légitársaságok, amelyek új irányokat keresnek. A közműszolgáltatók és az olajfinomítók súlyosan szenvednek az alkatrészellátás hiányától. A helyzet nagyon vegyes és töredezett, de összességében az ország működése nem állt meg, még akkor sem, ha senki sem számított ilyen mértékű konfliktusra. Az elemzők valószínűleg nem gondolták, hogy ilyen széleskörű, szankciókkal terhelt helyzetbe kerülnek. Emlékszem, 2022 márciusában az amerikai pénzügyminiszter-helyettes megjegyezte, hogy soha nem látott mértékű szankciós lépések indultak Oroszország ellen, és azt is hozzátette, hogy fogalmuk sincs, hogyan fog ez az egész működni.

Az orosz lakosság érzései a különleges művelet kapcsán rendkívül vegyesek. Sokan hazafias büszkeséget éreznek, míg mások aggodalommal és félelemmel tekintenek a jövőre. A média hatása, a politikai diskurzus és a személyes tapasztalatok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek eltérően értelmezzék a helyzetet. Vannak, akik támogatják a kormány döntéseit, míg mások kétségeket fogalmaznak meg a háború céljaival és következményeivel kapcsolatban. Az érzelmek széles spektrumon mozognak, az optimizmustól a kétségbeesésig, tükrözve a társadalmi feszültségeket és a belső konfliktusokat is.

Akik számítanak. Na, ez egy jó kérdés, hogy ki számít igazából Oroszországban. Volt egy nagyon komoly fiskális stimulus. Az elmúlt három évben, éves szinten, a GDP öt százalékát engedték ki az oroszok. Többet költött az állami költségvetés.

Mire költötted a pénzedet?

A pénzügyi források jelentős része a háború költségeinek fedezésére ment el, legyen szó katonák toborzásáról vagy bizonyos importtermékek kiváltásáról. A költségek széles spektrumra terjedtek ki, beleértve a haditechnikai eszközöket, mint a tankok és más felszerelések. Nem meglepő, hogy a vállalatok is bőséges részesedéshez jutottak a költségvetésből. Az elmúlt három évben a GDP körülbelül 15-20%-át költötték el ilyen célokra. Akik anyagi kompenzációra vágynak, vagy érzékenyek a helyzetre, most valóban kihasználhatják ezt a helyzetet. Főleg a háborúval sújtott területeken, mint Dagesztán, ahol a fiatalok tömegesen vonultak katonai szolgálatra, sokan magas juttatásokban részesültek. Tragikus esetek, mint a hősi halál, további pénzügyi juttatásokkal párosultak, és ezek nyomai jól nyomon követhetők a banki tranzakciók és a helyi fogyasztási adatok alapján. Az ottani középosztály egy része is profitál a helyzetből, még ha sokan közülük el is hagyták az országot a háborúval kapcsolatos nézeteltérések vagy félelmek miatt. Ennek ellenére a háború okozta szorongás egyre inkább érezhető, és a lakosság körében egyfajta lassú fáradtság alakulhat ki, különösen, ha a konfliktus elhúzódik és a pénzügyi források kimerülnek. Jelenleg azonban nem várok aktív ellenállást vagy széles körű elégedetlenséget a közeljövőben.

De vajon a háború célját valóban támogatják az emberek? Ideológiai szempontból mennyire áll Vlagyimir Vlagyimirovics mögött az orosz nép? Van egyáltalán valamilyen megbízható forrás, ami ezt egyértelműen megmutatja?

A kérdés, hogy mennyire bíznak az emberek Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinban, számos érdekes adatot rejt magában. Az, hogy személyesen mit mondanék, ha telefonon kérdeznének, már más tészta – a helyzet bonyolultabb, mint amit a számok kifejeznek. A stabilitás, amiről beszélünk, abban rejlik, hogy mind az ukránok, mind az oroszok körében egyre többen vágynak a békére. Ez a tendencia egy viszonylag jelentős csoportot takar, amely talán már a relatív többséget is képviseli a két országban. De felmerül a kérdés: mit is jelent valójában a "béke" szó? Milyen formában, milyen feltételekkel szeretnénk azt elérni, és mit vagyunk hajlandóak érte feláldozni? A válaszok sokfélesége tükrözi a konfliktus összetettségét és a vágyakat, amelyek mélyebben gyökereznek az emberek szívében.

Nyilván mind a két félnél az, hogy mi győzünk.

Igen, az ukránoknál meg is értem, hogy ne hulljanak bombák az égből minden éjszaka, ne kelljen a metróban aludni, satöbbi. Az oroszoknál is nyilván van ilyen félelem. Azért most már elég sokan láttak ukrán drónokat becsapódni különböző kerületekben, helyeken. Ott van annak a 300 ezer behívottnak az emléke, akiket elvittek, nem túl jó pénzért. Nyilván van egyfajta félelem, hogy ez tovább eszkalálódik, de ez nem fog odáig elmenni, legalábbis Oroszországban biztos nem, hogy aktív tiltakozás legyen. Ma még nem tartunk ott. Ettől függetlenül ez egy korlát. Azt lehet látni, hogy Vlagyimir Putyin nem akar sorozást újra. Inkább fizet, most már nem annyit, mint régen, de inkább fizetnek ezeknek a szerencsétlen, különféle szegény régiókból származó fiataloknak, csak menjenek a frontra. Nem akar sorozni, mert az nagyon-nagyon visszás volt társadalmilag. Vannak bizonyos korlátok, amiket nem szeretne átlépni, ez az, ami reményt ad. Ez az, amire azt lehet mondani, hogy valamennyire a közhangulatra odafigyelnek, lehet, hogy majd valamikor békét fognak akarni.

A háborúnak ez már a negyedik éve. Látszik, hogy mi az orosz cél? Mit akarnak most elérni?

Úgy tűnik, hogy a négy megyét továbbra is meg akarják szerezni, legalábbis a helyzet jelenlegi állása szerint. Katonai szempontból nem látni, hogy ha a folyamat így folytatódik, akkor közelebb jutnának a céljaikhoz. Persze, lehet, hogy ez csak látszólagos helyzet, hiszen Putyin is említette, hogy tárgyalásokat szeretne folytatni. Tűzszünetért vagy békéért cserébe területeket kívánna, de az ukránok aligha fogják ezt elfogadni, hiszen a területi integritásuk megőrzése számukra kiemelten fontos. Ráadásul Trump is említett valami homályos területcserét, de nem igazán tudom, hogy mit lehetne elcserélni ebben a kontextusban.

Az orosz erők már sikeresen kiszorították az ukrán katonákat a támadás helyszínéről.

Látni fogjuk. Ez a célkitűzés, és ha minden más tényező változatlan marad, akkor az oroszok katonai eszközökkel nem lesznek képesek megszerezni ezt.

De mi a haszna annak, ha ez a négy megye a birtokába kerül? Azzal csupán egyfajta ideológiai Oroszország vízióját valósítja meg?

Nem, én nem osztom azt a nézetet, hogy Oroszország nagyobb lenne, mint amekkora valójában. Ezt a követelést talán ma még megfogalmazhatják. Ráadásul a háború viszonylag korai szakaszában az orosz vezetés már kinyilatkoztatta, hogy magukhoz csatolták ezt a négy megyét, amelyek valójában nem is voltak az övék. Putyin esetleg úgy próbálhatna visszavonulni, hogy azt állítja, győzött. Ha azonban nem sikerül elérni ezt a célt, felmerül a kérdés, hogy ki lesz az, aki Oroszországban meg meri kérdőjelezni a háború értelmét. Mert végső soron fel kell tenni a kérdést: miért zajlott ez a háború, ha még ez a négy megye sem került a birtokukba? Úgy vélem, hogy ez az, amit ma Oroszország követelhet, de az sem biztos, hogy ha az olajárak drámaian csökkennek, és a helyzet romlik, akkor is kitartanak ezen célok mellett.

Mi történik, ha sikerül birtokba vennie azt a négy megyét? A helyi lakosság arányai olyanok, hogy az oroszokat ünneplő üdvözlés várja őket, vagy inkább folyamatos partizánháborúk robbannak ki, ahol évtizedekig fognak harcolni egymás ellen?

A kérdés, hogy miként szerzi meg ezeket a megyéket, különösen érdekes. Valószínűleg a katonai szempontok dominálnak a háttérben. A lakosság jelentős része már elhagyta a területet. Ilyen városok például Kramatorszk és Szlovjanszk, valamint a sokat emlegetett Pokrovszk, amelyek erődítményekként lettek átformálva a katonai védelem érdekében.

Elhagyatott városok maradnak hátra, csupán katonai bázisok fognak létezni? Ki vágyik majd arra, hogy ezekbe a szellemvárosokba költözzön?

Képzelje el Harkov városát, amely egykor virágzó, több mint kétmilliós lakosságával büszkélkedett, de ma már csupán 600-700 ezer ember él itt. A város folyamatosan katonai fenyegetés alatt állt, és rendszeresen szenvedett a bombázásoktól, miközben rakéták hullottak rá. Az áram- és hőszolgáltatás gyakori megszakítása miatt Harkov szinte elviselhetetlenné vált. Ezért úgy vélem, hogy a lakosság valójában eltűnt, és a terület inkább katonai stratégiai szempontból fontos, mintsem lakóhelyként értékelhető.

Gazdasági sincs? Nyersanyagok, ipari üzemek, ami még megmaradt belőlük, semmi ilyesmi nincs?

Úgy vélem, hogy a helyzet már nem állítható helyre. Ez csupán egy szimbolikus cél maradt. Donyeck korábban ipari központ volt, de a 2014-es háború következtében a logisztikai láncok ott is teljesen megszakadtak. Számos gyár leállt, hiszen a szén a front másik oldalán található, míg a kohászati üzem itt működött. Ha Oroszország katonai úton megszerzi ezeket a területeket — ahogy azt már látjuk, hogy haladnak előre és mindent romba döntenek —, akkor biztosra vehetjük, hogy semmi olyan nem marad itt, ami értelmezhető lenne. Még ha valamilyen békemegállapodás keretében visszakerülne is a terület ukrán kézre, akkor sem hiszem, hogy sok érték maradna ott. Jelenleg ez ukrán szempontból sem tűnik elfogadható megoldásnak.

Gyakran felmerül a kérdés, hogy ha létrejön egy tűzszünet, majd később egy békeszerződés, akkor Oroszország a következő évtizedet mire fogja fordítani. A legrosszabb forgatókönyvek szerint a cél a megerősödés és a konfliktus folytatása lehet. Vannak, akik ezt ostobaságnak tartják, és úgy vélik, hogy ilyen lépést többé nem fognak megtenni.

A tűzszünet, bárhogy is nevezzük, úgy fog megvalósulni, hogy a következő háború árnyéka már ott fészkel a fejekben. Mindenki úgy köti majd meg ezt az alkut, mintha egy lehetséges folytatás mindig a levegőben lógna. Nem tudhatjuk, mi fog bekövetkezni, ki hogyan éli meg a következő időszakot, és hogy az erőviszonyok hogyan alakulnak. Lehet, hogy a következő háború elmarad, de jelenleg ezzel a realitással kell szembenéznünk. Zelenszkij gyakran hangsúlyozza, hogy Ukrajnának biztonsági garanciákra van szüksége – de ezek a garanciák valószínűtlenek. Az ukrán fél számára a legérthetőbb lépés, ha ragaszkodik a területéhez, hiszen ez a biztosíték számukra. Ha lenne nukleáris fegyverük – ami nyilvánvalóan már nem opció –, talán más lenne a helyzet, de így senki nem fogja őket biztonsági ígéretekkel megnyugtatni. Logikus, hogy a területhez való ragaszkodásuk a biztonságuk kulcsa. Elképzelhetetlen számomra, hogy egy olyan megállapodás születhessen, amelyben például Alaszkában területi engedményeket kínálnak az oroszoknak, és ezt az ukránoknak valahogy el kell fogadniuk. Ehhez rendkívül erős politikai nyomásra lenne szükség, hogy az ukránok bármit is átengedjenek Oroszországnak egy ilyen megállapodás keretein belül.

Az ukránok nemet mondhatnak, ha az amerikaiak megállapodnak az oroszokkal, magyarán az Európai Unió támogatása elég ahhoz, hogy az ukránok egy ideig folytassák?

Ez azt jelentené, hogy az amerikaiak akár a fennmaradó támogatásokat is visszavonhatják. Ebben az esetben az oroszok katonai szempontból valószínűleg képesek lennének érvényesíteni akaratukat. Úgy vélem, ha nem áll rendelkezésre a Starlink, ha az amerikai katonai segítség megszűnik, és elmarad a felderítés, valamint a hírszerzés, akkor az ukránok által használt katonai rendszerek blokkolása is megtörténhet. Ilyen körülmények között valóban elképzelhető, hogy az oroszok elérnék céljaikat, de hogy Trump ezt vállalja, figyelembe véve a belpolitikai következményeket, az nagyon valószínűtlen. Ezt nem tartanám reális forgatókönyvnek.

Mik azok a tényezők, amelyek meghatározzák Ukrajna kitartásának mértékét? A statisztikák szerint a lakosság lélekszáma 20 millióval csökkent az utóbbi időszakban. Az elnök népszerűsége a kezdeti, rendkívül magas szintről drámai módon 40 százalék körüli szintre zuhant, és egyre kevesebben támogatják a mindenképpen való kitartás eszméjét. Ráadásul jelentős feszültségek tapasztalhatók a frontvonalon harcoló katonák és a hátországban élők között.

Ez teljesen így van. Ha a társadalmi dimenziót vizsgáljuk, Ukrajnában egy rendkívül komoly kihívással állunk szemben. Bár sokan osztják azt a nézetet, hogy a béke elérése érdekében akár el is kellene engedni bizonyos területeket, a valóság az, hogy van egy jelentős, aktívan fellépő csoport az ukrán társadalomban, akik ezt határozottan ellenzik. Velük szemben állni rendkívül nehéz feladat, és a jogi keretek között is rendkívül bonyolult bármilyen területátadást legitimálni.

Akkor miért halt meg a testvérem? Miért halt meg a bátyám? Miért halt meg a szomszéd? Ezt fogják kérdezni.

Igen. Zelenszkij nem tud ilyenbe könnyen belemenni, meg kell teremteni azt a magyarázatot - nem igazán tudom, hogy hogyan lehetne -, hogy kényszerű ez a döntés. Másfelől pedig senki nem akar kimenni a frontra. Ezt megint csak a katonák tudják jobban elmondani, de most már voltak olyan esetek, amikor fegyveres összetűzés alakult ki a toborzótisztek és a lakosság bizonyos csoportjai között. Egy ilyen toborzóirodát, azt hiszem, meg is ostromolt a lakosság, és kiszabadította az ottani besorozottakat. Eész egyszerűen nincs gyalogság. Ezt abszolút meg tudja az ember érteni, én sem mennék szívesen, senki nem menne szívesen, pár hónap a túlélési aránya az embereknek, de valakinek harcolnia kell. A kérdés az, hogy egész egyszerűen lesz-e elég katona, hogy ezt a háborút folytassák, miközben nincs olyan politikai közeg, amiben olyan döntést meg lehetne hozni, hogy békét kérünk és valamit átadunk az oroszoknak. Ez egy patthelyzet, amit igazából nem nagyon lehet feloldani. Ezért gondolnám, hogy nem Ukrajnából fog jönni ennek a megoldása, hanem valamiféle kényszer hatására, lehet ez orosz katonai kényszer, vagy valamelyik nyugati finanszírozó azt mondja, hogy ennek vége van. Egy kicsit álszentnek tartom azt, hogy majd addig háborúzunk, amíg az ukránok akarják, mert az ukránok nem tudják ezt a dolgot eldönteni. Ha az oroszok tovább bírják, akkor oda fog elfajulni, hogy az ukránok katonai vereséget fognak szenvedni, haladjanak bármilyen lassan most az oroszok. Az ukránoknak is fogytán van az erejük, legfeljebb az a kérdés, hogy ez az oroszok erővesztéséhez képest milyen ütemű.

Ha az ukránok katonai vereséget szenvednek, az jelentős következményekkel járhat Európa számára. Egy ambiciózusabb és megerősödött Oroszország új kihívásokat hozhat, amely fokozott fenyegetést jelenthet a kontinens biztonságára. Ezzel szemben, ha Oroszország megnyugszik, és azt demonstrálja, hogy még mindig középhatalom, akkor is aggályos, hogy a fegyveres területszerzés lehetősége fennáll. Milyen irányba mozdul el tehát Európa, ha a hatalmi egyensúly megváltozik, és milyen válaszlépéseket tesznek a régió országai az új helyzet tükrében?

Lehet, hogy naiv vagyok, de én még mindig egy posztszovjet konfliktusnak gondolom ezt. Bár nyilvánvalóan Nyugat-Európa és Amerika sokkal jobban involválódott, mint korábban.

„Mint ahogy azt már korábban említettem, vagy esetleg úgy, ahogy azt elvárták tőlem?”

Az ukrán helyzet értelmezése mindig is bonyolult kérdés volt, és most érdemes elgondolkodnunk azon, vajon mennyire volt bölcs döntés, hogy ilyen mélyen belemerültünk ebbe a konfliktusba. Nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy az események elkerülhetetlenül bekövetkeztek volna, de azt sem zárhatom ki, hogy más irányt vehettek volna, ha Amerika nem avatkozik bele az ukrán ügyekbe a 2010-es évek során. Az ilyen spekulációk mindig is foglalkoztatták a gondolkodókat, hiszen a történelem alakulása gyakran kiszámíthatatlan.

Ez még a Majdan időszaka?

Ez a szöveg a Majdan előtti időszakra reflektál, amikor Ukrajna politikai tája még homályosabb volt. Sokak szerint az ország megpróbálhatta volna megőrizni semlegességét, ám ezt végül elvetette, nem éppen demokratikus módon. 2013 előtt a NATO-hoz való csatlakozásnak soha nem volt valódi támogatottsága, ennek ellenére az alkotmányba bekerült egy ilyen cél. Az Európai Unióhoz való csatlakozással kapcsolatban is hasonló a helyzet: a társadalom nem mutatott egyértelmű támogatást, mégis célként tűzték ki. E döntések következményei nyilvánvalóvá váltak, és a 2013-2014-es Majdan idején Oroszország türelme is elfogyott. A hatalomátvételt illegitimnek tekintette, ami részben igaz is, hiszen egy gyenge politikai vezetőt döntöttek meg, de a módszerek vitathatóak voltak. Ezek a történések egyfajta hideg polgárháborút indítottak el Ukrajnában, ami hozzájárult a konfliktus kialakulásához. Most már mindez a múlté, a helyzet megváltozott, és nem reális azt várni, hogy Ukrajna, mint ország eltűnne a térképről. A konfliktus legfeljebb néhány megyét érint, és a Dnyeper vonaláig az oroszok előrehaladása szinte lehetetlennek tűnik. Ukrajna tehát velünk marad, és hosszú ideig leköti az orosz katonai potenciál egy jelentős részét. A határvonalak nem fognak békésen alakulni, ha egyáltalán alakulnak. Ezért nem várok arra, hogy Oroszország megerősödve kerüljön ki a konfliktusból, és nem hiszem, hogy érdemi katonai fenyegetést jelentene Európa egészére nézve. A NATO sem valószínű, hogy ebben a szellemben gondolkodik. Egy esetleges katonai konfliktus a Baltikumban, vagy például a finnek ellen, orosz részről óriási tévedés lenne, de a történelem már mutatott hasonló példákat, így a lehetőség nem teljesen elvetendő.

Azt lehet sejteni, hogy a háború után Ukrajna milyen szomszédunk lesz? Olyan, amelyik hálás a háború alatt tőlünk, az Európai Uniótól kapott segítségért, vagy nem ilyen lesz? Mert fegyver lesz ott elég.

Azt hiszem, hálás nem lesz, rászorult lesz. Egész egyszerűen az orosz fenyegetés mellett nem nagyon lesz más lehetősége, mint együttműködni a Nyugattal. Öngyilkosság lenne számukra valamiképpen szembefordulni a finanszírozóval, pénzügyileg, katonailag, minden tekintetben a Nyugatra való rászorultság lesz a meghatározó, nem a hála. Mert úgy fogják érezni, hogy cserbenhagytuk őket, főleg majd meglátjuk, hogy ennek a háborúnak mi lesz a végkimenetele, de azt hiszem, a végjáték az bármikor is következzék be, nagyobb eséllyel lesz valamiféle nyugati nyomásgyakorlás az ukránokra, hogy egyezzenek bele egy olyan békébe vagy tűzszünetbe, amit ők nem akarnak. Ha analógiát kéne keresnem, talán a finn téli háborút tudnám említeni. A finnek küzdöttek a Szovjetunió ellen sokáig, és nem kaptak semmiféle nyugati segítséget. Jó, a későbbiekben a németekhez fordultak, akkor ez lehetőség volt, ma ez nem lehetőség. Azt mondani, hogy a finnek hálásak voltak az angolszászoknak vagy a nyugatiaknak azért a segítségért, amit nem kaptak meg 1940-ben, nem lehet mondani. De megtanulták a leckét, hogy nem nagyon van máshonnan lehetőség támogatást kapni. Valamiképpen békében maradtak a Szovjetunióval, mert szerencséjük volt, de próbáltak valahogy azért mindig a Nyugat felé tájékozódni. Valami hasonló lesz, reményeim szerint. Azt azért lehet a mérésekből látni, hogy mindenki megpróbálja úgy leírni a helyzetet, hogy itt most egy új ukrán nemzet születik, ami bizonyos tekintetben igaz. A szociológiai méréseket szoktam nézegetni, az oroszok megítélése katasztrofális. Mondjuk volt a történelemben már ilyen, és aztán ezt vissza tudták fordítani, de például az ukrán társadalom különböző regionális csoportjai továbbra is rendkívül bizalmatlanul néznek egymásra. Szoktak ilyen skálákat adni, 2023 végén mértek ilyet legutóbb, hogy mit gondol egy odesszai, egy galíciairól, egy volhíniairól. Ukrajnában hatalmas regionális különbségek voltak.

Az ország igencsak terjedelmes.

Valóban, a különbségek óriásiak és felfoghatatlanok. Ukrajnában két gyökeresen eltérő politikai rendszer létezett, amelyek egymás mellett működtek. Mindig érdekesnek tartom megemlíteni, hogy a polgárháború idején, 1919-1920 környékén, létezett egy kelet-ukrán hadsereg és egy nyugat-ukrán hadsereg. Míg az utóbbi a lengyelek ellen harcolt, addig a kelet-ukránok különböző felek ellen vívták csatáikat. Emlékszem, hogy egy orosz fehérgárdista tábornok bevette Kijevet, mire a kelet-ukránok azt mondták, hogy „most felszabadítjuk Kijevet”. A nyugat-ukránok, akik eleve gyanakodva tekintettek a kelet-ukránokra, valójában nem bíztak bennük, míg a kelet-ukránok a nyugat-ukránokat nacionalista, szélsőséges csoportnak tartották. Így hát a kelet-ukránok kifejezték, hogy őket nem érdekli Kijev, nem akarnak részt venni abban, hogy egy orosz fehérgárdistát kiűzzenek a városból, hiszen ők is a bolsevikok ellen harcoltak, ami nekik baráti ügy volt. Két különböző Ukrajna létezett. A Versailles-i béketárgyalásokon is egy delegációt alkottak, de a két fél teljesen eltérő megközelítésekkel lépett fel. Ezek az analógiák a múltból származnak, de a 90-es és 2000-es évek ukrán politikai viszonyaira is érvényesek. Például egy odesszai ember a háború kitörése óta nem érzi közelibbnek a galíciaiak vagy a volhíniaiak iránti szimpátiát, sőt, szinte olyan távolinak tartja őket, mint egy németet. Emiatt nem érzem, hogy egységes ukrán társadalom létezne; persze bizonyos érzelmek és attitűdök formálódnak, például az oroszok iránti elítélés nagyon megerősödött. A demográfiai helyzet is megváltozott, Kelet-Ukrajnából rengetegen távoztak, míg régen ez a terület Ukrajna felét tette ki, ma már ez elképzelhetetlen, hiszen sok hely kiürült és orosz uralom alá került. De ez a jövőbeli út Ukrajna számára még mindig rendkívül nehéz lesz.

A jövőbeli Oroszország és Ukrajna közötti kapcsolatokat nehéz megjósolni, de néhány tényezőt figyelembe vehetünk. A két ország között a történelmi kötelékek és a közös nyelv mindenképpen előnyös alapot adhatnak a párbeszédhez. Azonban a háború következményei, a veszteségek és a gyűlölködés mély sebeket hagytak mindkét oldalon. A rendszerváltás és a vezetőváltás új lehetőségeket teremthet, de a múlt árnyai még mindig ott lebegnek. Az emberek vágyakozása a békére és a stabilitásra találkozhat a politikai érdekekkel, amelyek nem mindig a megbékélést szolgálják. A jövőbeli kapcsolatok alakulása tehát sok tényezőtől függ: a politikai vezetők hozzáállásától, a társadalmi hangulattól és a nemzetközi közösség reakciójától is. Az idő fogja megmutatni, hogy a két ország képes lesz-e túllépni a múlt sérelmein, és újraépíteni a kapcsolatukat.

Az, hogy milyen lesz a vezető, kulcsfontosságú kérdés. Zelenszkij sikere szerintem abban rejlik, hogy képes volt felszámolni a kelet-nyugati megosztottságot Ukrajnán belül. Ahelyett, hogy a hagyományos identitásalapú vitákra koncentrált volna, ő inkább egy olyan üzenetet közvetített, ami a jólét és a korrupcióellenesség köré épült. Ezzel új irányt adott a társadalmi diskurzusnak, amely sokkal inkább a közjóra és a társadalmi összefogásra összpontosított.

A nép pártján állt.

Igen, igen, és ez volt a sikere. Porosenko követte el a hibát, talán annyiban, hogy úgy gondolta, hogy ezek a régi metódusok működnek, miközben betiltották a kelet-ukrán pártokat, sőt, amikor valami - igaz, részben orosz pénzből - ki akart volna alakulni, akkor azt is állandóan politikai szankciókkal sújtották. Tulajdonképpen letisztította a terepet, ennek a rengeteg, még mindig nagyon sok, közép- és kelet-ukrajnai szavazónak nem volt politikai érdekképviselete az ukrán politikai rendszerben. Ezek átszavaztak Zelenszkijre, plusz még Nyugat-Ukrajnából is akinek elege volt Porosenkóból, így jött ki az a hatalmas győzelem a háború előtt. A háború aztán megszilárdította Zelenszkij pozícióit. Pont a korrupciós törvénykezés kapcsán ezért volt ekkora ütés számukra, mert ez Zelenszkij programjának a magja volt, az antikorrupciós szervezeteket be akarta vonni a végrehajtó hatalom felügyelete alá, ez volt a lényege Zelenszkij programjának a háború előtt. Nagy mértékben hiteltelenítette őt, ezért lehet arról beszélni, hogy politikai válság van bizonyos szintig kialakulóban.

A politikai válságok utáni időszakok mindig is gazdagok voltak alternatív lehetőségekben és spekulációkban. Jelenleg, amikor háborús állapotok uralkodnak, kampányok és választások helyett cenzúra és haditörvénykezés jellemzi a politikai tájat, természetes, hogy a közfigyelem olyan személyekre terelődik, mint Zaluzsnij tábornok. Ő, aki korábban vezérkari főnökként szolgált, most a londoni nagyköveti posztot tölti be, míg Budanov, a titkosszolgálati főnök, szintén a jövő politikai színpadának egyik potenciális szereplőjeként merül fel. A kérdés, hogy vajon ez csupán spekuláció, vagy valós politikai mozgások előjele, nehezen megválaszolható. A politikai válságok során gyakran felmerülnek új arcok és lehetséges vezetők, akik a jövőbeli választások során esélyesek lehetnek. Az ilyen jellegű diskurzus azonban a jelenlegi körülmények között főként találgatásokra épül, hiszen a háború és a politikai instabilitás mindent befolyásol. Az alternatív nevek és az esetleges politikai ambíciók csak akkor válnak valósággá, ha a helyzet stabilizálódik, és újra lehetőség nyílik a demokratikus folyamatokra.

Egy ilyen helyzetben nem igazán érdemes megszólalni, amíg a választások lehetősége nem merül fel. Lehetne említeni egy másik országot, ahol hasonló okokból nem kerülnek napvilágra belpolitikai kérdések, de jelenleg talán jobb visszafogni magunkat, amíg nem kínálkozik erre alkalom. Ugyanakkor Zelenszkij megjelenése és viszonylag gyors sikere jól példázza, hogy gyorsan lehet jelentős politikai pályát befutni. A régi politikai elit nagyrészt eltűnt, Porosenko még mindig bír némi befolyással, de nem hiszem, hogy valaha is visszatérne. Zelenszkij után valószínűleg egy új arc fog feltűnni a színen. A kérdés csupán az, hogy mennyire gyorsan tudja majd birtokba venni ezt az új szerepet az adott politikai vákuumban.

Gazdasági szempontból az oligarchák szerepe még mindig meghatározó, vagy esetleg börtönbüntetésüket töltik, vagy már külföldön tartózkodnak? Az általuk irányított vállalkozások külföldi kézbe kerültek, vagy teljesen megszűntek?

Bizonyos csoportok kiszorultak ebből a körből, és az ukrán GDP felének külföldi donoroktól való függősége azt a jelentős előnyt hordozza magában, hogy az újraelosztás központi struktúrájában szinte mindenki részt vesz. Az oligarchák is kénytelenek voltak integrálódni ebbe az elosztási rendszerbe, hiszen a bankrendszer és a gyárak többsége érintett ebben a folyamatban. Éppen emiatt a legnagyobb nevek elvesztették pozíciójukat a rendszerben. Amíg a helyzet így alakul, és addig is, amíg a külföldi támogatásokra támaszkodnak, amelyeket a központi kormány kap és oszt szét, addig Ukrajnában nem lehet jelentős vagyont felhalmozni a központi hatalom ellenében. Ebből a szempontból megállapítható, hogy a politikai tőke vásárlása és a végrehajtó hatalom irányának befolyásolása, amely korábban fontos szerepet játszott, ma már nem olyan aktuális, mint 10-15 évvel ezelőtt. Mindazonáltal a háború utáni időszakban ez a helyzet megváltozhat, és a korrupció kérdése, amely továbbra is foglalkoztatja az ukrán társadalmat, szintén hangsúlyos marad. Az elmúlt hetek eseményei ezt világosan jelezték. Zelenszkij eddig megbízhatóan reagált ezekre a kihívásokra, de most a környezetében súlyos korrupciós ügyek bukkantak fel. Több mint húsz képviselő ellen folyik eljárás, és sokuk az ő pártjához tartozik, így Zelenszkij nem elég erős ahhoz, hogy őket eltávolíthassa. Ezért úgy vélem, hogy a korrupciós téma továbbra is jelen lesz, ami bár nem kizárólag oligarchikus probléma, de komoly kihívást jelent Zelenszkij számára.