Ezek a gyíkok a környéken vészelték át a Chicxulub-becsapódás traumatikus eseményét | National Geographic

66 millió évvel ezelőtt egy aszteroida becsapódása véget vetett a nem madár dinoszauruszok uralmának, voltak azonban olyan gyíkok, amelyek képesek voltak túlélni e kataklizmát, a csoport ráadásul Xántus Jánosról nevét viseli.

Az éjjeligyíkfélék (Xantusiidae) tudományos felfedezése 1859-re nyúlik vissza, amikor is Xántus János, az Egyesült Államokban tevékenykedő magyar természetbúvár, felfedezte e különleges gyíkfaj első példányát (Xantusia vigilis). Ezek az apró, 5-10 centiméteres gyíkok szürkületi és éjjeli aktivitásukkal, valamint részben nappali életmódjukkal tűnnek ki. Színük tökéletesen illeszkedik környezetükhöz, így sziklahasadékokban, fák üregeiben, kéregrepedések alatt és mohák között rejtőzködnek. Elterjedésük Kaliforniától Kubáig terjed, és egy friss, a Biology Letters folyóiratban megjelent tanulmány szerint már a kréta végén is itt éltek közvetlen elődeik, ami lenyűgöző bepillantást nyújt a gyíkok evolúciós történetébe és alkalmazkodásukba.

A Chicxulub nevet kapott aszteroida a mexikói Yucatán-félszigetnél csapódott bolygónknak, ennek hatására a teljes élővilág azonnal elpusztult legalább 1000-1500 kilométeres sugarú körben. A becsapódást követő tűzviharok hatalmas erdőségeket perzseltek fel, főként mai Mexikó, az USA déli államai, Kuba, Guatemala, Belize, Kolumbia, Venezuela, sőt egyes adatok szerint még Brazília északi pereméig is lehettek közvetlen hatások. A túlélés mesterein azonban, úgy tűnik, ez nem fogott ki.

Az éjjeligyík-félék egy különleges családot alkotnak, melynek tagjai szélsőséges környezeti viszonyok között élnek. Számos fajuk a sivatagok vagy félsivatagok kemény környezetében található, ahol sziklarepedésekben vagy a talaj mélyén húzódó üregekben keresnek menedéket. Más fajok a buja köderdők avarjában vagy éppen a kaktuszok gyökerei között élvezik a természet védelmét. Ezek a gyíkok mindannyian a mikroélőhelyek mesterei, amelyek biztosítják számukra a túléléshez szükséges feltételeket.

E kis zugok képesek kellő páratartalommal és hőmérséklettel is óvni az apró állatkákat. A mikroélőhelyek jelenthették a túlélésük kulcsát a kréta végi kihalási eseménykor is.

A kutatók hosszú ideje foglalkoznak az éjjeligyík-félék genetikai vizsgálatával, és eddigi kutatásaik során érdekes felfedezésekre jutottak. Kiderült, hogy a jelenlegi éjjeligyík-félék közös őse már a kréta időszakban, körülbelül 93 millió évvel ezelőtt élt, és valószínű, hogy egy-egy fészekaljban csupán 1-2 utód fejlődött. A New Scientist beszámolója szerint a kutatók nemcsak genetikai összehasonlításokat végeztek és a molekuláris órát használták, hanem az állatcsoport ősi maradványait is alaposan megvizsgálták.

Chase Brownstein, a kutatás vezetője úgy véli, hogy elképzelhető, hogy ezek az ősi populációk közelebb élhettek a becsapódás helyszínéhez, mint ahogyan azt ma gondolnánk. "Olyan, mintha az éjjeligyík-félék eloszlása szoros kapcsolatban állna a becsapódás helyével" - tette hozzá. Az ősmaradványok tanulmányozása alapján kizárható, hogy ezek a gyíkok később hódították meg a jelenlegi élőhelyeiket. A közös ősük szinte biztosan Észak-Amerikából származott, és az ősmaradványok mind a becsapódás előtti, mind az azt követő rétegekben fellelhetők.

A család mai leszármazottai is titkos zugokban rejtőzködnek, anyagcseréjük pedig olyan lassú, mint a teknősöké, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen átvészeljék a katasztrófákat és az ínséges időszakokat. Ezzel szemben más, szintén nagy túlélőnek számító csoportok számos tekintetben eltérnek tőlük, különböző adaptációs stratégiáikkal és életmódjukkal.

A kis méret és a remek búvóhelyek valóban elengedhetetlenek, de úgy tűnik, hogy a túléléshez nem csupán a nagy utódok száma, vagy a gyors szaporodás szükséges. Ezek a gyíkok azonban éppen az ellenkező utat választották: csupán néhány utódot hoznak világra, és a terjedési területük is meglehetősen korlátozott. Mégis, e különös stratégiával sikerült megőrizniük létüket.