Fegyveres kíséret mellett lépett be a mosdóba, ahol a luxus és a hatalom szimbólumaival körülvéve élvezte a kaviár ízét – ez volt Rákosi Mátyás feleségének fővárosi éveinek sajátos atmoszférája.

Hazánk legrosszabb emlékezetű diktátorának felesége a Szovjetunióban élte élete legnagyobb részét, csupán három évig tudhatta otthonának Magyarországot, pontosabban Budapestet. Írásunkban Rákosi Mátyásné Fenya Kornyilova életét mutatjuk be.

A kommunista vezetők hazánkban és a nagyvilágban egyaránt szerették azt a látszatot kelteni, hogy magánéletük visszafogott és nyugodt. Ez alól nem képezett kivételt Rákosi Mátyás sem, aki nyilvánosan nagyon ritkán beszélt későn megkötött házasságáról. A kivételek egyike volt, amikor így írt egy levelében a feleségéről:

Szabadulásom után Moszkvában házasságot kötöttem, és feleségül vettem a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöknőjét, aki egyben ügyész is. Így hát a feleségem is azok közé tartozik, akiktől életem során a legnagyobb fájdalmakat szenvedtem el. Ennek ellenére mindez nem befolyásolja a családi életünket.

Mégis, ki volt az a titokzatos "kopasz", akinek életében kiemelkedő szerepet játszott a felesége? Cikkünkben felfedezzük a jogi pályán sikeres diktátorfeleség életútját, különös figyelmet szentelve a Budapesten eltöltött rövid, de annál izgalmasabb időszakának.

A jakut származású Feodora Fjodorovna Kornyilova 1903-ban született a szibériai Oljokminszkban. (A Léna folyó partja menti város nevének jelentése: mókusokban gazdag.) Édesapja, Fjodor Kornyilov zeneszerző és karmester volt, a mai napig ismert ember, a jakut népzene egyik gyűjtőjeként szerzett érdemeket. Feodora, vagy ahogy sokan nevezték, Fenya német nyelvet, majd jogot tanult, 1928-ban belépett a pártba. Karrierje meredeken ívelt felfelé, többek között a Legfelsőbb Bíróság tagja lett, közben házasságot kötött egy katonatiszttel.

Rákosival azután ismerkedtek meg, miután a "vörös forradalmár" 1940-ben Moszkvába került. (A Horthy-rendszer 1848-as honvédzászlókért cserébe bebörtönzött kommunistákat engedett ki a Szovjetunióba.) Állítólag Fenya annak a bizottságnak volt a vezetője, amelyik a magyar elvtársak fogadását szervezte. A rossz nyelvek szerint ez nem igaz, a hírt csupán azért terjesztették, hogy elfedjék: Rákosi kommunista mártírhoz illetlen módon lelkesen kereste az alkalmat a másik nemmel való ismerkedésre. (Valljuk be, 16 év börtönlét után azért ez érthető.) Szintén ellentmondanak a források abban, hogy Fenya a Rákosival való kapcsolata előtt vagy pedig közben vált-e el első férjétől. Az viszont biztos, hogy Rákosi és Fenya 1942-ben összeházasodott.

1945 elején már rég egyértelmű volt, hogy Magyarország a vesztes oldalra kerül a második világháborúban, illetve az is, hogy jelentős változások lesznek az ország politikai berendezkedésében. Rákosi az év elején a párt utasítására visszatért szülőföldjére, felesége májusban követte. Egy zuglói villa várta új otthonaként az első időszakban, amiről Fodor Zoltán, Rákosi egyik munkatársa így ír:

Fenya helyzete Budapesten egyáltalán nem tűnt irigylésre méltónak. A magyar nyelvet még csak most kezdte felfedezni, míg oroszul csupán néhány moszkvai magyar révén tudott kommunikálni. Matyusa – ahogyan férjét emlegette – mindig is rendkívül figyelmes volt vele, de ez a figyelem nem tudta eltüntetni a magány fájdalmát, amely állandóan kísérte őt.

Ennek ellenére a nő pályafutása gyorsan felfelé ívelt, hiszen 1947-ben a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság Tanácsának tagjává választották. 1950-től a Magyar Nők Országos Szövetségének díszelnökeként tevékenykedett, miközben számos elismerést is magáénak tudhatott. A különböző címek és pozíciók megszerzése a kor társadalmi normáit tükrözte. Azonban volt egy szenvedély, amelybe Fenya szívvel-lélekkel vetette magát: a művészet világa. Rákosiné - negyvenes évei ellenére - úgy döntött, hogy újra beül az iskolapadba, és 1948-tól az Iparművészeti Főiskola hallgatója lett.

Rákosi felesége négy évet töltött a magyar felsőoktatás kerámiaművészeti szakán, és erről az időszakról különféle hallgatótársai mesélnek. Brestyánszky Ilona visszaemlékezése szerint Fenya felvételi nélkül került be az intézménybe, de azt is hangsúlyozza, hogy nem volt tehetségtelen. Az illusztris hallgatót mindig "biztonsági emberek" kísérték, akik nem csupán a többi diáknak okoztak feszültséget. Staindl Katalin keramikusművész így idézi fel ezeket az éveket:

Minden reggel fekete kocsival érkezett, amely beállt az udvarra, és a fegyveres kísérő, illetve a sofőr egy időre bejött az órákra, a vécére is elkísérték. Később, amikor már szorosabb volt a kapcsolatunk, azt mondta: Katyusa, én nem akarok úgy vécére menni, hogy ez a két fickó velem jön. Kérem, kísérjen el.

az egyetem szigorú légköre és a politikai feszültségek árnyékában. A fiatalok félelme és bizonytalansága egyre inkább meghatározta a mindennapjaikat, és Fenya igyekezett ezt a terhet egy kis derűvel enyhíteni. Az őszinte gesztusai, mint például a bőségesen megpakolt kosara és a találkozók megszervezése, nem csupán baráti szándékot tükröztek, hanem a közösség iránti elkötelezettségét is. Miközben a diákok között barátságokat alakított, Fenya tudta, hogy a támogatásának nem csak az étel, hanem a lelki bátorítás is fontos szerepet játszik. Azok a pillanatok, amikor együtt nevetettek, vagy megosztották egymással a gondjaikat, segítettek elfelejteni a külvilág nehézségeit. A találkozók nemcsak a művészeti diskurzusok színhelyei voltak, hanem a fiatalok biztonságos menedékévé is váltak, ahol bátran beszélhettek álmaikról, félelmeikről és jövőjükről. Fenyának tehát nemcsak barátok voltak a diákjai, hanem egyfajta missziót is teljesített: megmutatta nekik, hogy a nehéz időkben is van remény és van értelme a közösségnek. A barátság és a szolidaritás láthatatlan szálai összekötötték őket, és ezen a szoros köteléken keresztül éltek át együtt sok felejthetetlen pillanatot, még a legsötétebb időszakokban is.

Fenya művészete már 1950-ben, tehát még a diploma megszerzése előtt is megmutatkozott a Nemzeti Szalon falain, majd 1954-ben az Iparművészeti Múzeum kiállításán is bemutatkozott Rákosiné számos alkotása. Két évvel később a hatalom, amely látszólag nem volt túl érzékeny a művészeti kifejezésre, Munkácsy-díjjal ismerte el munkásságát. Ekkoriban a Herendi Porcelángyárnál kapott állást, ahol a környezetét igyekeztek "megtisztítani" a polgári hagyományoktól, amiket sokan az ő nevéhez kötöttek. Fenya teáskészleteket festett ebben az időszakban, amelyeket olyan ikonikus projektekkel díszítettek, amelyek a kommunista ideológia szellemében indultak: mint például a tiszalöki vízerőmű vagy az inotai November 7. Hőerőmű, amelyek büszkeséggel töltötték el a korszak képviselőit.

A herendi ténykedéshez egy érdekes történet kapcsolódik, amit Katona Imre művészettörténész mesél el.

A kiállításon Fenya megjegyezte, a mai világban már nekem is lehet herendi készletem. Mondtam neki: inkább lakás kellene. Mire azt felelte, hogy Rákosi elvtárs szereti a fiatalokat, írjak neki. El van ő tőlünk zárva, feleltem. Írjam csak meg, majd átadja. Mivel ő volt a postás, hamarosan lakást kaptam.

A Rákosi házaspár magánélete igencsak rejtélyes, hiszen nem sok információ áll rendelkezésünkre róluk. Annyi azonban bizonyos, hogy gyerekük nem született, noha Fenya többször is orvoshoz fordult, hogy kiderítse, miért nem tud teherbe esni. A sikertelenségét időnként a magyar nőgyógyászok titkos összeesküvésével magyarázta. Kardos Éva, Rákosi unokahúga, mesélte, hogy egyszer együtt látogattak el egy orvoshoz, aki elmondta nekik, hogy Fenya életkorából kifolyólag már nem képes a teherbe esésre. Ezt követően Rákosiné megkérte Kardos Évát, hogy derítse ki, az orvos disszidált-e véletlenül a Nyugatra távozó rokonokkal. Az viszont már rejtély marad, hogy valaha is történt-e felelősségre vonás e kérdések kapcsán.

A visszaemlékezésekből tudni, hogy imádta a luxust, rendszeresen evett kaviárt vagy libamájat, és azt mondani sem kell, hogy drága ruhákba öltözködött. Még magyarországi tartózkodása elején egy fényűző párizsi és londoni utat kapott ajándékba a férjétől, ezekről évekkel később is áradozott. A kor pártelitjének kedvelt szokása volt a vadászat, ebben nem vett részt, de sokszor kivonult lefesteni a megölt állatokat. (Ezért többen haragudtak rá, mert elriasztotta a vadakat.)

Lelkesen és kitartóan tanult magyarul, különösen a közmondásokat találta izgalmasnak, így egy magyartanár segítségét is igénybe vette. Ám meglepő módon Rákosi felesége esetében a kommunistáktól elvárt materialista szemlélet távol állt tőle. Erősen babonás volt, sosem engedte, hogy tizenhárom ember üljön az asztalnál. Ezenkívül a herendi gyárban egyszer észrevett egy nőt, akinek a retiküljében ott lapult az olvasója. Csak annyit mondott a megrémült asszonynak:

Kiemelkedően fontos, hogy valaki bízzon, hiszen a hit ad értelmet és irányt az életünknek.

Közismert, hogy Rákosi 1956 júliusában elhagyta Magyarországot, a Szovjetunióba távozott, a hivatalos indoklás szerint "gyógykezelés céljából". Felesége természetesen vele tartott. A bukott diktátor nem fogta fel, hogy végleg kiesett a hatalomból, sikertelen kísérleteket tett, hogy helyezzék vissza vezető pozícióba Magyarországon. Fenya azonban munkát vállalt, régi szakmájában helyezkedett el, ismét ügyész lett. 1958-ban pedig, 55 évesen nyugdíjba vonult. 1971-ben Rákosi meghalt, ekkor felesége még egyszer visszatért Budapestre, a szűk körben történt búcsúztatásra, amelyre a Farkasréti temetőben került sor. A szertartás alatt a visszaemlékezések szerint az özvegy vádló hangon kérdezte az egybegyűlteket:

Hát ezt érdemelte az én uram?!

Ezt követően Moszkvába tért vissza, ahol nyugdíjas éveit töltötte, egészen 1980-ban bekövetkezett eltávozásáig.