Ha egy kapcsolat nem működik, és folyamatosan csak a másik félre hárítjuk a felelősséget, akkor sosem fogunk előrelépni. Az igazi fejlődéshez elengedhetetlen, hogy mindannyian vállaljuk a szerepünket és tanuljunk a hibáinkból.

A válás című regényével robbant be itthon a svéd Moa Herngren, bár nem ez volt az első, több nyelvre lefordított regénye. A nehézsúly szépe című fekete komédiája magyarul is megjelent, az áttörést azonban (egyelőre háromrészes) sorozata, A válás hozta meg számára. A trilógia első kötetében egy házasság felbomlása, a másodikban az anyós-férj-feleség kapcsolat, a harmadikban pedig három testvér közti dinamika áll a középpontban. Mindhárom regény felépítése hasonló, először az egyik főszereplő szemszögéből ismerjük meg a történetet, majd a következőéből. Herngren egészen elképesztően vált nézőpontot, és mutatja be azt, hogy ugyanazokat az eseményeket és ugyanazokat a szituációkat milyen különbözőképpen látják az emberek - írta róla könyvkritikusunk. A tipikus skandináv jegyek jellemzik, legyen az a minimalista elbeszélői stílus, a hideg realizmus és a különböző társadalmi problémák tabuk nélküli élveboncolása.

Herngren nem csupán regényíróként aratott sikert, hanem a televíziós világban is otthonosan mozog, ahol különféle szórakoztató és életmódbeli műsorokban működött közre. Az Elle magazin korábbi főszerkesztőjeként is megmutatta tehetségét, míg a Netflix népszerű sorozatát, a Bonus Familyt 2014-2015 között fejlesztette testvéreivel és sógornőjével. Jelenleg is aktívan ír forgatókönyveket, és párhuzamosan új regényén is dolgozik, folytatva kreatív pályafutását.

A svéd szerzővel a vágyak és a stabil élet összeférhetetlenségéről, furcsa családi viszonyokról és a magyarok határhúzási képességéről is beszélgettünk.

De még mennyire! Amikor az előző könyvem megjelent, a svéd kiadóm szervezett egy online találkozót az olvasókkal, amelynek keretében a könyvről beszélgettünk. A várakozással teli esemény azonban hamarosan váratlan fordulatot vett: az összes kérdés a résztvevők családi ügyeiről szólt. Konkrét konfliktusokat osztottak meg velem, és tanácsot kértek, hogy mit tegyenek. Én pedig csak annyit tudtam mondani, hogy sajnálom, de nem vagyok pszichológus. Persze, van véleményem, de szakmai tanácsot adni nem tudok, és őszintén szólva, ez már egy kicsit félelmetes lenne. Erre volt, aki felvetette, hogy nem gondolkodtam-e el azon, hogy pszichológus legyek. Nem tudatos döntés volt részemről, hogy ennyire pszichologizálóak a könyveim; csupán mindig is érdekelt, hogyan működnek az emberi kapcsolatok – mit miért teszünk, és hogyan reagálunk egymásra.

Az írás számomra mindig is az önkifejezés egy különleges formája volt, amely lehetőséget adott arra, hogy rendet rakjak a fejem zűrzavarában. Eredetileg újságírói pályára vágytam, de a tanulmányi teljesítményem nem volt éppen kiemelkedő, így a vágyott szakra való felvétel elmaradt. Ekkor egy teljesen más irányba terelődött az életem: a televíziózás izgalmas világába csöppentem, ahol különféle szórakoztató műsorokban és életmódtévékben dolgoztam. Egy komoly kerülőúton végül az Elle magazinhoz vezetett az utam, ahol először újságíróként, majd főszerkesztőként tevékenykedtem. Közben szabadúszóként is írtam, cikkeket és könyvkritikákat készítettem, és ekkor kezdtem el az első regényem írását, amely 2007-ben látott napvilágot. Azután is a szórakoztatóiparban dolgoztam, hogy biztosítani tudjam a megélhetésemet és a lakbér kifizetését.

A Bonus Familyt 2014-2015 környékén kezdtük el megálmodni a bátyámmal és a sógornőmmel, és végül 2016-ban debütált a képernyőkön. Mindannyian mozaikcsaládban élünk, ami inspirálta az ötletet. A sógornőmmel gyakran osztottuk meg egymással a saját kihívásainkat, amikor egyszer csak azt vetette fel, hogy a téma kiváló alapanyag lenne egy tévésorozathoz. A mozaikcsaládok életében bőven van dráma, ugyanakkor sokan tudnak azonosulni vele. Felkerestük a bátyámat, Felixet - aki egy produkciós cég vezetője és színész-rendező -, és ő is lelkesedett az ötlet iránt, így közösen vágtunk bele a sorozat kifejlesztésébe. Azóta is folyamatosan írok könyveket és forgatókönyveket, újabb és újabb történeteket álmodva meg.

Azt hiszem, ez sem volt tudatos. Az első könyvem is kapcsolatokkal, családdal foglalkozott - 2007-ben írtam, és épp egyedülálló anya voltam. Aztán jött a Bonus Family, és most, visszanézve, valóban, szinte minden művem erről szól, a családról és kapcsolatokról.

Egyszerűen mindig ez a téma érdekelt. A saját életemet próbáltam megérteni, és ebben a folyamatban mindig ezek a témák kerültek elő. 2016-ban írtam is egy tényirodalmi könyvet a mozaikcsaládokról, mert rengeteg problémám volt a sajátomban, és nem találtam erről semmilyen irodalmat. Újságíróként aztán leültem hét-nyolc terapeutával, akik ebben a témában dolgoztak, és több száz mozaikcsaláddal beszélgettem. Ez a könyv nekem is kellett, nem csak az olvasóknak.

Nem igazán. Azt hiszem, egy kicsit korai volt. Még a sorozat előtt, 2016-ban jelent meg, amikor a mozaikcsalád fogalma még nem volt ennyire ismert Svédországban. Azóta persze sokszor kérdeznek róla, de az időzítése nem volt megfelelő.

Úgy vélem, erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz. A vágyaink folyamatosan változnak; ami ma fontos számunkra, holnap már nem biztos, hogy az marad. Én a szenvedélyem által vezérelve élem az életemet. Nem tartom helyesnek, hogy csak azért maradjunk egy kapcsolatban, mert "a család kedvéért" vagy "mert így illik". Persze, néha nehéz időszakokon kell átkelnünk, és ez az élet része; ez nem jelenti azt, hogy el kellene hagynunk a családunkat. A hosszú távú kapcsolatokban is akadnak olyan időszakok, amikor ki kell tartanunk egymás mellett. Így tehát nem gondolom, hogy a megoldás csupán annyi lenne, hogy kövessük a vágyainkat. Szerintem mindig elérkezik az a pillanat, amikor már túl nagy az ára annak, hogy egy adott kapcsolatban maradjunk, de ahhoz, hogy eljussunk erre a pontra, időre van szükség.

Én is ebben a korban vagyok. Középkorúként mindenki változásokon megy keresztül - persze ez az élet része máskor is -, de ebben a korban jönnek elő az igazán érdekes kérdések. A harmincas éveidben azt hiszed, minden a helyére került: megvan a szerelem, a gyerekek, a munka. Aztán ötven körül elkezdesz rájönni, hogy az élet véges. Olyan kérdések jönnek, mint "Boldog vagyok? Jó döntéseket hoztam? A jó ember mellett vagyok?". Ez félelmetes és zavarba ejtő időszak. És közben fizikailag is változik az ember, a szülei meghalnak, a gyerekei kirepülnek. Ez egy természetes krízispont, egyfajta második kamaszkor. Nem mindenki éli meg ugyanolyan intenzíven, de a legtöbb ember 40 és 60 között eljut erre a pontra. Egyfajta útkereszteződés ez, ahol újraértékeled, mit akarsz az élettől, és ha változtatni szeretnél, most van itt az ideje.

Abszolút! A regényírás egyik legcsodálatosabb aspektusa, hogy lehetőséget ad arra, hogy az olvasó belemerüljön a szereplők gondolataiba és érzéseibe. Különböző nézőpontokból közelítem meg a történetet, és arra törekszem, hogy az olvasó minden egyes szereplővel együtt rezonáljon, még akkor is, ha azok néha megkérdőjelezhető döntéseket hoznak. Az empátia kialakítása és a karakterek belső világainak bemutatása számomra kulcsfontosságú, hiszen így az olvasó valóban átélheti a történet minden fordulatát.

Nos, valóban. Amikor írok, én is magamba szívom ezt az érzést. Gyakran előre megtervezzük, hogy miként fogunk reagálni valakire - legyen az az anyánk, a gyerekünk vagy a párunk -, de a pillanat hevében sokszor éppen az ellenkezőjét mondjuk, mint amit szántunk. Olyan ez, mint a horrorfilmekben: mindenki tudja, hogy nem lenne szabad belépni abba a régi, kísérteties házba, de mégis átlépjük a küszöböt. Ismételjük a megszokott mintáinkat, és rendkívül nehéz áttörni ezeken. Talán éppen ezért találják az olvasók olyan könnyen magukat ezekben a karakterekben.

Azt hiszem, mindig is olyan ember voltam, aki szeret a háttérből figyelni. Az emberek történetei, a beszélgetések, amelyek során megnyílnak, lenyűgöznek. Talán ezért választottam az újságírói pályát – hogy közelről átélhessem ezeket a pillanatokat. Számomra minden egyes beszélgetés egy új gyöngyszem, amely a sokszínű emberi tapasztalatokat tükrözi. Folyton azon merengek, hogy mi motiválta a másikat, mi állhat a döntései mögött. Érdekel minden egyes apró részlet, amelyből kirajzolódik az egyén története.

Minden egyes könyvem mögött ott rejlenek az évek során felhalmozott megfigyelések – részben a saját tapasztalataimból, részben pedig mások életéből merítve. Szeretek pszichológiai tanulmányokat olvasni, interjúkat nézni, és szívesen beszélgetek akár ismeretlenekkel is – legyen szó egy kávézóban ülő fiatalemberről vagy egy boltban szembejövő vásárlóról. Ez az egész egy kicsit olyan, mint a színjátszás: próbálom megérteni a másik embert, és belehelyezkedni a gondolkodásába. Bár az emberek sokfélesége nyilvánvaló, a lényegi vonásokban meglepően hasonlítunk egymásra. Ugyanazok az érzelmi reakciók, mintázatok működnek mindannyiunkban. Az írás legnagyobb kihívása számomra mindig az, hogy a karaktereim valódinak, hús-vér lényeknek tűnjenek. A célom, hogy ne csupán szereplők legyenek a történetben, hanem igazi, ellentmondásos, érző személyiségek. Ez egy hosszú és részletes folyamat, amely türelmet és alázatot igényel.

Ez a kérdés valóban rendkívül összetett, és nem létezik egyértelmű válasz. Hol húzódik az a vonal, ahol még hűek maradunk önmagunkhoz, ugyanakkor nem sértjük meg a másikat? Úgy vélem, ez nagymértékben egyéni jellemzőktől függ. Vannak olyan emberek, akik mesterien képesek meghúzni a saját határaikat, ugyanakkor nem mindig veszik figyelembe másokét. Engem folyamatosan foglalkoztat ez a téma: milyen hatással van a kapcsolatainkra, ha átlépjük ezeket a korlátokat? Mi történik, amikor a belső hangunkat követjük, és nem engedjük, hogy a másik véleménye befolyásolja döntéseinket? Hol található az a határvonal, ahol egyensúlyban maradunk saját identitásunkkal, miközben figyelembe vesszük mások érzéseit és szükségleteit?

Azt hiszem, erre válaszolni egy véget nem érő folyamat a legtöbbünk számára. Próbáljuk kitalálni, kik is vagyunk, és hogyan tudjuk egyszerre autentikusan jól érezni magunkat, miközben igyekszünk jó kapcsolatokat is fenntartani másokkal. Annyi romboló kapcsolat van odakint... vagy inkább negatív. Nagyon könnyen találhatod magad önpusztító, negatív kapcsolatokban. Ha nem figyelsz, könnyen megsérülhetsz - ezért muszáj vigyáznod magadra. Határokat kell húzni, különben elkerülhetetlen a fájdalom.

Sok kapcsolatot látok, amik valójában nem egészségesek. Például A válás című regényemben Bea és Nicholas kapcsolata is úgy indul, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól: Bea támaszkodik Nicholasra, vigaszt talál benne, Nicholas pedig erősnek, védelmezőnek érzi magát mellette. De ezek a szükségletek idővel megváltoznak. Ami eleinte egészséges kapcsolatnak tűnt, lassan átalakul. Ez gyakori: benne vagyunk egy kapcsolatban, és nem vesszük észre, mikor fordul rossz irányba, mert annyira elmosódnak a határok. Nicholas például egyszer csak egy nap azt érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja, miért. Ez már régóta érlelődik benne, anélkül, hogy tudatában lenne. Bea meg persze semmit sem sejt.

A határok tehát nem csupán fizikai korlátokat jelentenek, hanem mélyebb önismeretet is igényelnek. Fontos, hogy figyelemmel kísérjük belső világunkat, és felfedezzük, kik is vagyunk valójában. Csak így tudunk egészséges, kiegyensúlyozott kapcsolatokat kialakítani. Olykor könnyen a megszokott szerepek fogságába esünk: „én így reagálok, te meg úgy” – és ezzel meg is állunk. Ha nem vagyunk tudatában a határainknak, rendkívül egyszerűvé válik, hogy átlépjük őket, és ezzel elveszítjük a lehetőséget a változásra és a fejlődésre.

A pénz és a siker régóta kulcsszerepet játszik az életünkben. A válás vagy az örökség kérdései szorosan összefonódnak azzal, hogyan viszonyulnak a karakterek önmagukhoz és egymáshoz — hogy sikerességüket vagy éppen kudarcukat hogyan értékelik. Íróként ezt a dinamikát drámai eszközként is használhatjuk, hiszen a valóságban is jelentős hatással van ránk, hogy milyen anyagi helyzetben vagyunk, és milyen döntéseket hozunk életünk során. Vegyük például Beát, aki Nicholas pénzügyi támogatására támaszkodott, és akinek fontos volt a társadalmi státusz is. Soha nem gondolta, hogy ez a biztonság el fog tűnni. A 2025-ös évben is sok nő találja magát hasonló helyzetben, téves hittel, hogy „mi örökké együtt leszünk.” Ugyanakkor Nicholas is olyan döntések elé kerül, amelyeket mások elvárásai alapján hoz meg, nem pedig a saját vágyai szerint. A pénz és a státusz tehát nem csupán mérce, hanem egyfajta iránytű is: megmutatja, ki mit tekint sikernek, és hogy kinek mi a valódi célja az életben. Érdekes ezeket a szempontokat figyelembe véve vizsgálni a kapcsolatok dinamikáját.

Igen, ez igazán érdekes! Amikor az ebédnél a magyar fordítómmal és a szerkesztőmmel erről diskuráltunk, ők is megjegyezték, hogy ez tipikusan svéd jelenség. Egyébként az ötletet félig a mostohalányomtól "kaptam", hiszen az iskolában nem pontosan erről volt szó, de valami nagyon hasonlóval foglalkoztak.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Svédországban a dohányzás szigorúan tilos, nemcsak az éttermeken belül, hanem még az ajtók előtt is. A fordítóm mesélte, hogy egyszer egy pub előtt állva éppen cigarettázott, amikor odalépett hozzá egy járókelő, és udvariasan megjegyezte: "Elnézést, de itt ezt nem szabad csinálni."

Ez egy igazán figyelemre méltó eltérés. Svédországban az őszinteség és az önazonosság témája gyakran kerül terítékre, néha talán túlzottan is. Néha úgy érzem, hogy mi svédek kicsit eltúlozzuk az önreflexiót: folyamatosan keresgéljük az "igazi énjünket", és próbáljuk felfedezni, mi az, ami valóban hiteles bennünket. Nem tudom, mi okozza ezt a jelenséget, de lehet, hogy generációs különbségek is szerepet játszanak benne. A szüleim vagy a nagyszüleim sosem foglalkoztak ilyen mélységű kérdésekkel. Ez inkább a mi generációnkra jellemző, és úgy tűnik, Magyarországon is most kezd igazán teret nyerni.

Úgy vélem, Magyarországon is zajlik egy generációs átalakulás, amely a családok működésére és az egymás iránti elengedés képességére hatással van. Például a bátyám felesége félig magyar, az anyja pedig teljes egészében magyar, és ez néha igencsak frusztrálja a bátyámat. Az anyós teljes közelsége sokszor feszültséget szül, míg a magyar rokonok csak legyintenek, és nem értik, miért okoz ez problémát. Valószínűleg valóban kulturális különbségekről van szó. Érdekes, hogy az anyós téma Svédországban is rengeteg vitát generál. Egy fesztiválon például majdnem összeverekedtek az emberek, annyira megosztotta őket a kérdés, hogy ki is a "hibás". Voltak, akik az anyóst szörnyűnek tartották, míg mások védelmükbe vették, mondván, teljesen igaza van. Az olvasók saját élményeik alapján értelmezik a helyzetet: egyesek úgy gondolják, a nő csupán szeretetből cselekszik, mások viszont azt állítják, hogy teljesen elvesztette a realitásérzékét. Talán van ebben valami kulturálisan meghatározott is: a sógornőm például mindig azt mondja, "anyám ilyen, ezzel jár," ami szintén sokat elárul a hozzáállásról.

A szereplőim közös vonása, hogy igazán nincsenek tisztában önmagukkal. Sokszor elbizonytalanodnak, és nem értik, miért cselekszenek úgy, ahogyan. Azt hiszik, hogy képesek önreflexióra, de valójában nem állnak kapcsolatban saját érzéseikkel. Az érzéseik és gondolataik számukra a végső igazság, ám nem veszik észre, hogy a másik fél számára ez a valóság teljesen másképp alakulhat. Nehezen tudják megérteni a másik nézőpontját, és talán ez az egyik legnagyobb gyengeségük: a valódi önkritika teljes hiánya. Azt, amit ők jónak, vagy éppen szeretetteljesnek gondolnak, a másik fél határsértésként is felfoghatja. Gyakran hiányzik belőlük az a képesség, hogy kívülről szemléljék önmagukat, és belegondoljanak abba, milyen élményekkel küzd a másik. Úgy vélem, ez az egyik legfőbb probléma a kapcsolatokban: amikor egy kapcsolat nem működik, és mindig csak a másikat hibáztatjuk, sosem találunk megoldást. Számos szereplőm küzd a bizonytalansággal, de ez nem azonos az önreflexióval; inkább az önismeret hiányából ered. Ezért keresik, hogy kik is ők valójában, de a válaszokat nem találják meg.

Volt egyszer egy amerikai férfi, aki megosztotta, hogy a válás története pontosan az ő életének tükre, sőt, még az ikerlányok életkorának is megfelel. Ekkor egy nő is megszólalt, aki egész életében haragudott az apjára, amiért elhagyta az anyját. De miután elolvasta a könyvet, képes volt megbocsátani, mert rájött, hogy talán nem ismerte az összes körülményt. Meglepő volt látni, hogy a fikciós történetek mennyire élénken tükrözik az emberek valóságát. Az is váratlanul hatott, hogy az olvasók mennyire szenvedélyesen reagálnak a nézőpontváltozásokra: vitákba bonyolódtak, dühösek lettek vagy éppen hálásak. Úgy érzem, hogy az emberekben egy mély vágy él arra, hogy "levezessék" ezeket az érzelmeket, és megosszák egymással a könyv élményét.

Ami igazán meglepett, az az volt, hogy nem számítottam arra, hogy az emberek ennyire kedvelni fogják A válást, vagy egyáltalán hajlandóak lesznek elolvasni. Főleg a nézőpontváltás miatt, ami a történetben zajlik. Úgy gondoltam, hogy az olvasók hűségesek maradnak az egyik szereplőhöz, és amikor átugrom az ő szemszögéből a másik, például Nicholas perspektívájába, az el fogja távolítani őket a történettől. Megdöbbentett, hogy ez a nézőpontváltás ennyire mély nyomot hagyott az olvasókban. Nem számítottam rá, hogy ilyen intenzív érzelmi reakciókat és értelmezési vitákat váltanak ki ezek a könyvek, és hogy az emberek ennyire kíváncsiak arra, hogy megosszák egymással a gondolataikat róluk.

Igen, abszolút. Minden egyes könyvvel egy újabb darabot tanulok meg magamról és a világomról. Írás közben állandóan figyelem, hogyan működöm, és ez néha igazán őrjítő tud lenni. A férjem gyakran mondogatja, hogy ideje lenne végre valami könnyedet, valami vicceset írnom, ami nem tép szét mindent belülről, de sajnos ez nem igazán megy. Mindig megfogadom, hogy a következő történetem egy laza kis krimi lesz, csak egy apró gyilkosság, semmi lélektani dráma - de persze sosem így alakul. Valahogy mindig visszatérek ahhoz, hogy az emberi kapcsolatok mélységeit akarom felfedezni.

Sajnos nem, de a válás trilógiájának negyedik része érkezik, és valószínűleg ez lesz az utolsó a sorozatban. A történet ismét a kapcsolatokra fog fókuszálni, és attól félek, hogy a férjemnek ezt is el kell viselnie.