Majdnem egy olyan ember mellett döntöttem, aki nem igazán illett hozzám az életemben.
Ha egy éve valaki azt mondta volna, hogy még hálás leszek azért, mert elengedtem Mírát, valószínűleg csak nevettem volna rajta, vagy talán csak ingattam volna a fejem, hitetlenkedve.
Három évig voltunk együtt, és én tényleg hittem abban, hogy működhet. Vele akartam lenni, szerettem. De most már látom, hogy az, ami köztünk volt, az nem szerelem volt. Az függés. Kontroll. Félelem.
Az első hónapok szinte varázslatosnak tűntek. Míra lenyűgöző volt: bájos, szenvedélyes, okos – olyan nő, aki után a férfiak már a bemutatkozás első perceiben is versengeni kezdtek. Mégis, valamiért engem választott. Ma már világosan látom, hogy nem pusztán irántam érzett vonzalma miatt, hanem mert a biztonságot kereste, és azt hitte, hogy ezt nálam megtalálja.
A féltékenység viszonylag korán megjelent
Kezdetben csupán megjegyzések formájában érkeztek a szavak: "Ez a kolléganőd nem tűnik túl lelkesnek irántad?" és "Miért lájkolja állandóan minden képedet ez a lány?" Eleinte még úgy éreztem, hogy ez hízelgő, hiszen valaki fontosnak tart, valaki, aki talán aggódik értem.
Hogy miért nem válaszoltam két órán át? Hova tűntem, kikkel töltöttem az időt, és miért csúszott el ennyire az idő? Mivel átnézte az üzeneteimet, a régi barátaim, akikkel évek óta tartom a kapcsolatot, már szinte tabu témává váltak. Tudtam, hogy ha meglátogatom őket, utána napokig nem fogok tudni nyugovóra térni a lelki nyomás miatt, amit ez okoz.
Közben a házasságról folytattunk beszélgetést. Gyűrűk képeit nézegette, a jövőbeli gyerekekről álmodozott. Én viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk által teremtett tér szűkülni kezd körülöttem. A jelenlétem fokozatosan elhalványult, és távolodtunk attól a közös jövőtől, amelyet egykor együtt vágytunk megvalósítani. A mindennapok harccá változtak, ám már nem a közös célokért küzdöttünk, hanem egymás ellen.
Aztán egyszer csak megtörtént. Egy hétvégi vitánál azt mondta, vagy eljegyzem, vagy elmegy. Én meg csak ültem ott, és annyit mondtam, hogy: "Menj el."
Kibírtam azt az első hetet. Aztán a következőt is. A lakás csendes volt, a telefon nem csörgött éjjel kettőkor. Nem volt sírás, vádaskodás, számonkérés. Csak egyre több levegő. Egyre több béke.
És persze, hogy fájt. Persze, hogy hiányzott. De már nem ő hiányzik, hanem az a személy, aki ő lett volna, ha nem ragaszkodik ilyen betegesen a féltékenységhez.
És ez most más. Nincs nyomás, nincs félelem, nincs játszma. Petra nem kérdezi, hogy hol vagyok - csak azt, hogy jól vagyok-e és jól érzem-e magam. Tudja, hogy hű vagyok hozzá, nem nyomozgat utánam, de én sem menekülök el tőle otthonról. Nem akar megváltoztatni, nem akar belekényszeríteni valamibe, csak egyszerűen szeret velem lenni. A maga természetességével, nyitottságával, azzal a mosollyal, amitől valahogy minden annyira más lesz.
Ha minden jól megy, vele maradok. Vele lesz majd közös otthonunk. Vele lesz gyerekünk, családunk.
Ma már mélyen hálás vagyok, hogy egykor bátorságot gyűjtöttem, és kiejtettem azt a két varázslatos szót: "Menj el."
