Márai nyomdokain haladva mi is büszke budai polgárokká válhatunk.

A Márai-év egyik leglenyűgözőbb eseménye a krisztinavárosi tematikus séta, amely egy különleges utazásra invitál bennünket. E program keretében felfedezhetjük az irodalom világát, a kávéházak varázsát, a gesztenyefák árnyékát, valamint az író életének meghatározó pillanatait, melyek mind szerves részét képezik Márai Sándor örökségének.

2025. április 11-én, Márai Sándor születésének 125. évfordulóján kezdődik az író nevét viselő emlékév, mely során az I. kerület számos programmal tiszteleg a 20. század egyik legnagyobb irodalmi géniuszának emlékére. Márai 1928 és 1944 között Budán élt, és az itt eltöltött időszak mély hatással volt munkásságára. Az „Egy polgár sétái - Márai Budán” című tematikus sétán felfedeztük azokat a kulcsfontosságú helyszíneket Krisztinavárosban, amelyek meghatározó szerepet játszottak az író mindennapjaiban és irodalmi pályafutásában.

Ahhoz, hogy igazán magunkévá tegyük Márai Sándor életének világát, érdemes visszautazni az időben, és elképzelni a múlt század eleji Budapest hangulatát. A Krisztina téri templom környéke nemcsak a vallásos közösség, hanem a helyi társadalmi élet szívverése is volt: a kocsma és a piac pezsgése mellett a kávéházak is kulcsszerepet játszottak az intellektuális élet vibrálásában. Különösen említésre méltó a Philadelphia kávéház, ahol olyan irodalmi nagyságok, mint Ady Endre és Szabó Dezső is rendszeresen megfordultak, és ahol később Márai is otthonra lelt. Azonban, mint sok más író, ő sem korlátozta magát egyetlen helyre; a Pozsony Kávéház, a Déryné és a budapesti London Szálló kávézója is gyakori állomásai voltak. Itt, e pezsgő helyszíneken születtek meg a gondolatok, amelyek később a magyar irodalom klasszikusait gazdagították.

Márai kávéházakról alkotott gondolatait jól szemlélteti az Egy polgár vallomásai című könyvéből származó idézet:

A Horváth-kerttel szemben találtam meg az otthonomat egy régi, varázslatos budai kávéházban, amely minden egyes éjjel nyitva állt a hajnalig tartó beszélgetések és gondolatok számára. Barátságot kötöttem a főpincérrel és a szivarossal, akik mindig készen álltak, hogy figyelemmel kísérjék a szeszélyeimet. Hamarosan észrevettem, hogy a kávéházban érkező levelek és telefonhívások száma már meghaladta a lakásomra érkezőket; a barátaim először itt kerestek, és csak aztán látogattak el hozzám otthon. Az új környezethez való alkalmazkodás nem okozott gondot; a kávéház légköre kedvesen fogadott, és mindig gondoskodtak rólam: az asztalomon ott díszelgett a tintatartó, mellette friss víz és gyufa, egy angol tollal, amely készen állt a szavak megörökítésére. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy "igazi írónak", a hazai értelemben, és bizakodva néztem körbe az irodalom világában, amely tele volt lehetőségekkel és inspirációkkal.

A séta egyik kiemelkedő pontja Márai Sándor egykori otthona, a Mikó utca 2. szám alatt található ház, ahová a szerző feleségével, Matzner Ilonával, vagy ahogy mindenki ismerte, Lolával 1928 novemberében költöztek, miután hat évig Párizsban éltek. Márai életében Lola nem csupán társa, hanem a legfontosabb inspirálója is volt, hiszen együtt töltöttek el hatvanhat évet. Érdekes, hogy mindketten Kassán születtek, és családjaik már korábbról ismerték egymást, mégis Berlinben találkoztak először. A húszas években Márai a tanácsköztársaság politikai eseményei miatt rövid időre külföldre kényszerült, míg Lola szívfájdalmait próbálta feledni a német fővárosban. Sorsuk egy teaszalonban fonódott össze, ahol az első pillanatok varázsa örökre megmaradt számukra. Márai az Egy polgár vallomásaiban így mesélt erről a felejthetetlen délutánról: "Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékezem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhesen ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg." Az ilyen pillanatok formálták meg nemcsak a költő életét, hanem a magyar irodalom történetét is.

Felesleges volt az aggodalom, hiszen Márai már a Mikó utcában élt, ahol írói karrierje révén igencsak kényelmes, sőt mondhatni fényűző életet élt. A házában nap mint nap ott volt Terkának nevezett cseléd, aki gondoskodott a reggelijéről: feketekávét főzött és frissen facsart narancslevet készített. Ezt követően a sofőr megérkezett az autóval, amellyel Márai a Margitszigetre hajtott, ahol a teniszpályák vártak rá. Csak annyira játszott, hogy ne izzadjon meg túlságosan, majd néhány hosszt úszott a vízben. Az ebéd után pedig nem hiányozhatott a séta a Bástyasétányon, ami akkoriban nem csupán a pihenés helyszíne volt, hanem a társasági élet egyik központja is.

Kiskutyáját, Csutorát a Vérmezőn sétáltatta, aztán délután, ha úgy adódott, bement a szerkesztőségbe, és megírta a napi penzumát. Mindig szigorúan tartotta magát a magának meghatározott szómennyiséghez, rendkívül fegyelmezetten dolgozott. Ebben éles ellentétben állt Krúdy Gyulával, akit ugyan rajongásig tisztelt, mégis teljesen más életvitelt folytatott, mint ő.

Bár Lola volt Márai Sándor szívének középpontja ebben az időszakban és a későbbi évtizedekben, az író életében más nők is megjelentek. Két jelentős szerelmi kapcsolatról tudunk, amelyek közül az egyik Mezey Mária színésznőhöz fűződött. Mária, aki szintén rajongott Krúdy műveiért, talán éppen ez a közös szenvedély hozta össze őket. Kettejük viszonya 1941-ben kezdődött, és másfél éven át tartott, találkozóik színhelye többnyire a Margitszigeti Nagyszálló volt, ahol titkos pillanataikban osztoztak. Azonban Márai egy idő után megrémült a kapcsolat mélységétől, és végül visszatért Lola biztonságos, ismerős világába.

A másik híres kapcsolata Tolnay Klárival volt 1945-ben. Tolnay eleinte úgy vélte, hogy az író csupán atyai tanácsokkal látja el, ám később kiderült, hogy ennél többről volt szó. A Vígszínházban Márai Varázs című darabját próbálták ekkor, és gyakran meginvitálta a fiatal színésznőt a Múzeum Kávéházba.

- visszagondolt Tolnay. Ám ez a kapcsolat sem tartott sokáig, valószínű, hogy a történelem is beleszólt a dolgok alakulásába.

1944 márciusában még a Mikó utcai lakásban ünnepelték a Sándor-napot, ám az utolsó vendég távozása után megcsörrent a telefon. Egy barátja hívta Márait, figyelmeztetve a közelgő náci megszállásra. Felesége zsidó származása miatt menekülniük kellett, így Leányfalura költöztek, ahol a háború végéig maradtak. Amikor visszatértek Budapestre, egy romhalmaz fogadta őket: a Mikó utcai otthonukat bombatalálat érte, és hatezer kötetes könyvtáruk is teljesen megsemmisült. Az ezt követő éveket még a Zárda utcai - ma Rómaifürdő utcai - lakásban töltötték, ám ott már nem találták a helyüket.

A Mikó utca mindig is különleges jelentőséggel bírt Márai Sándor számára. A Halotti beszéd című költeményében említi, hogy egykor itt hét gesztenyefa díszelgett. Az egyik fa levelét abba az útlevélbe tette, amelyet 1948-ban, két hónapos türelmetlen várakozás után kapott meg, és amelyet élete végéig becsben tartott.

Ez az év különösen meghatározó fordulópontot hozott az életében. Noha az 1945 utáni időszakban még megjelenhettek munkái, a politikai klíma gyorsan ellenséges irányba fordult. Műveit bezúzták, és Lukács György nyilvánosan kártékony irodalomnak minősítette, kijelentve, hogy azok csupán egy szűk társadalmi csoport önző érdekeit tükrözik. 1948 augusztusában a család elhagyta Magyarországot. Hivatalosan egy svájci konferenciára indultak, de a Keleti pályaudvarra rengeteg bőrönddel érkeztek, mintha tisztában lettek volna azzal, hogy már nincs visszaút. Senki sem próbálta megakadályozni őket távozásukban.

Ez a magány mély sebet ejtett rajta, különösen a 1972-ben megjelent *Föld! Föld!* című művében, ahol a csalódottság érezhetően tükröződik. Élete végére teljesen elmagányosodott: felesége, örökbefogadott fia és testvérei mind elhagyták az élők sorát. Rákkal küzdött, és a jövője egyre sötétebbnek tűnt. 1989. február 21-én, elkeseredettségében, pisztollyal vetett véget életének. Néhány hónappal később, júniusban zajlott le Nagy Imre és társainak újratemetése, egy olyan történelmi esemény, amely talán új reménysugarat hozhatott volna számára, ha még itt lett volna. De sajnos, már késő volt.