Mérleg: A visszatérés szakasza A Mérleg jegyében születettek most egy különleges időszak elé néznek, amikor a múlt eseményei újra a felszínre kerülnek. Ez a visszatérő energia lehetőséget kínál a régi ügyek lezárására és a harmonikusabb jövő megteremtésé
Minden városnak megvannak a maga ikonikus alakjai, azok a karakterek, akiket a helyiek szinte mindenki ismer. Ezek az egyedi arcok gyakran titkokkal övezettek – a mögöttük húzódó történetek sokszor ismeretlenek, vagy éppen ellenkezőleg, teljesen elfeledettek. Ezek a jellegzetes figurák mintha a város szívverésének állandó részét képeznék, olyanok, mint a régi, megkopott macskakövek, melyek évek óta ott hevernek az utcákon. Időtlenségük szinte tapintható; vonásaik és mozdulataik azt üzenik, hogy az idő hatalma elkerüli őket. Aztán, amikor váratlanul eltűnnek, hirtelen világossá válik, hogy mégiscsak létezett valami mögöttük – egy történet, amely a város lelkéhez nőtt, és amely most már csak emlék marad.
Számomra a pár évtizeddel ezelőtti Vásárhely egyik legmeghatározóbb alakja volt a Művész mozi előtt ülő, mérleges néni. Azt mondhatnám, asszony, de mindenki néniként emlegette őt, és valószínűleg ez volt a legjobb kifejezés rá. Korát szinte lehetetlen volt megbecsülni, hiszen bármennyire is változott a város körülötte, ő évről évre ugyanabban a kopott, barna irhabundában ült, és a világot figyelte. Télen-nyáron ott volt, mindig készen állva, hogy megossza a gondolatait a járókelőkkel; néha egy-egy köszöntés is elhagyta ajkát, máskor pedig saját magával diskurált, mintha a gondolatai valami titkos párbeszédet folytattak volna. Szavaiból sosem fogyott ki, mintha attól félt volna, hogy a gondolatok elillannak, és nem érik el a végső konklúziót. Kliensekből nem volt sok, de ha valaki mégis megállt nála, úgy biztatta, mint egy lelkes szurkoló a csapatát. Nem rejtegette a véleményét: ha a mérleg nyelve túlzottan megugrott, szinte kiabálva közölte, hogy itt bizony van mit leadni, és azonnal diétát javasolt. Egy alkalommal láttam, ahogy egy csapat fiatal incselkedett vele, és ő, mint egy határozott tanár, jól megdorgálta őket, talán még egy köpést is küldött utánuk, hogy érezzék a súlyát a figyelmeztetésnek. Nem tudom, mikor tűnt el a főtéri forgatagból, de ha visszautazom az időben, a mai napig élénken él előttem az a barna, mindent látó tekintet, amely mindig készen állt, hogy megossza velem a világ igazságait.
Ha a városközpont egykori szereplőit egy Fekete Péter-szerű kártyacsomagba képzelhetném, a bundás mérőasszony mellett biztosan a főtér túloldalán, a Toldalagi-palota közelében 12-13 évvel ezelőtt üldögélő, szürke kalapos férfi is ott lenne. Igaz, ő egészen más stílust képviselt: nem volt az a típus, aki fűvel-fával beszélgetésbe elegyedett, de ha valaki megszólította, mindig készségesen válaszolt. 2013 júniusában én is próbálkoztam, és negyedóra-húsz percnyi beszélgetésünk során egy történet született, melyet A mérleges címmel találtam meg a virtuális térben, ez segített visszatekinteni a találkozásunk időpontjára. Biztos vagyok benne, hogy a 78 éves özvegy férfi emléke sokkal inkább elhalványult a vásárhelyiek között, mint a bundás asszonyé, hiszen ő – cseppet sem hivalkodó, alázatos jelenlétével – sokak számára szinte láthatatlan maradt. Mégis, a múlt szombati beszélgetésem során éppen ő jutott eszembe, mintha a múlt és a jelen fonalait szőtte volna össze.
A kora délután csendjében akadtam össze egy különös nővel, akinek ősz tincseit egy színes kötött sapka rejtegette. Az üzlet sarkánál álldogált, mintha csak az időt akarta volna megállítani. Bevásárlószatyra a falhoz támaszkodott, míg egy kartonlapot rögzített a párkányra, amelyen román nyelven hirdette: „Egy lej a méretkezés.” Olyan érzésem volt, mintha egy régi, elfeledett szokás elevenedett volna meg előttem. A lába előtt, mint egy titkos kincs, egy vadonatúj elektromos mérleg várakozott. Mielőtt még közelebb érhettem volna, egy fiatalember lépett oda hozzá, leugrott a mérlegre, átnyújtott neki egy érmét, majd már el is tűnt a sarkon. Most én következtem, és kíváncsian vártam, mit tartogat számomra ez a különös találkozás.
- A kabát és a cipő plusz két kiló - nyugtatott meg románul a férfi, a mérőműszeren megjelenő számtól ugyanis furcsa arcot vághattam.
- Mi inspirálta arra, hogy éppen ezzel a tevékenységgel foglalkozzon? - kérdeztem, mert valami azt súgta, hogy egy váratlan ötlet állhat a háttérben, amely arra ösztönözte őt, hogy a járókelők testsúlyának méricskélésére csábítsa őket. Manapság, amikor szinte minden otthonban ott figyel egy megfizethető és megbízható fürdőszobamérleg, kicsit furcsának tűnt ez a kezdeményezés.
- A lányomtól kaptam ezt a mérleget jó pár éve ajándékba, és azóta is csak ült a csomagjában kibontatlanul. Csípőprotézis-műtét előtt álltam akkoriban, és gyorsan le kellett fogynom, de e nélkül az eszköz nélkül is sikerült. A napokban jutott eszembe, hogy végre hasznát vehetném. Kicsi a nyugdíjam, jól jön egy kis ráadás.
- Ma próbálta ki először? - érdeklődtem tovább, kíváncsiság tükröződött a hangomban.
- Igen, és ha jól megy, máskor is jövök. Az időmből kitelik, csak ne essen az eső. A lányom Brassóba ment férjhez hét évvel ezelőtt, a koronavírus alatt pedig a feleségem is itthagyott, azóta egyedül élek. A lányom meg a vejem többször mondta, hogy költözzem hozzájuk, de én itt szoktam meg, itt szeretem. Ha náluk laknék, nem tudnék minden hétvégén kimenni a feleségemhez a temetőbe.
- Hányan méretkeztek meg idáig? - hozakodtam elő az újabb kérdéssel.
- Ön a harmadik. De még csak egy órája érkeztem. Remélem, hogy tíz-húsz ügyfelem azért akad. Mindenképpen maradok még néhány órát.
Elköszöntem, jó másfél óra múlva azonban visszamentem az üzlethez. A kötött sapkás férfi már nem volt ott. Számítottam arra, hogy a vasárnapot kihagyja, de hétfőn is hűlt helyét találtam. Talán nem hozott anyagi hasznot a próbanap, vagy a rend egy buzgó őre riasztotta el az aprópénzkereseti lehetőségtől - ki tudja? Engem mindenesetre megnyugtatott a jelenléte, ahogy annak idején a szürke kalapos férfié vagy a barna bundás, kortalan asszonyé.
