A halogatás az inváziós fajok kezelésében milliárdos költségeket vonhat maga után.

A közgazdasági logika egyértelmű. Amikor a döntéshozók – legyenek azok önkormányzatok, szektorális szereplők vagy akár hatóságok – abban a hitben élnek, hogy egy későbbi, központi "mentőcsomag" majd átvállalja a terheiket, hajlamosak elhalasztani a ma felmerülő, de biztos költségeket. Ennek következményeként gyakran tapasztaljuk a "tűzoltás" jelenségét: a problémák csak akkor kerülnek a középpontba, amikor már sokkal drágább és bonyolultabb a megoldásuk.

A biológiai inváziók pont ilyen dinamikát követnek. Egy ideig mindenki abban bízik, hogy "nem lesz belőle nagy gond".

A jelenség terjedése általában nem követ egyenes vonalat, és amint a károk nyilvánvalóvá válnak, a beavatkozás költsége gyakran drámaian megnő, többszörösére emelkedve a megelőzéshez képest.

Ha szigorítjuk a költségvetési kereteket – tehát a felelősséget és a következményeket közvetlenebbül kapcsoljuk a döntéshozatali folyamatokhoz –, a rendszer motivációi a korai beavatkozás irányába terelődnek.

A dísznövényként importált japánkeserűfű története igazán figyelemreméltó: kezdetben csupán apró bosszúságot okozott, de idővel olyan invázióvá nőtte ki magát, ami jelentős károkat okozott az épített környezetben. A következmények milliárdos nagyságrendű költségeket róttak az eltávolításra és a helyreállításra.

Egy hasonló tendencia figyelhető meg a selyemkóró, a bálványfa és a nutria esetében: amennyiben nem korlátozzuk a kockázatos fajok behozatalát, és nem biztosítunk forrást a korai, célzott irtási intézkedésekhez, akkor később, széles körű beavatkozásokra lesz szükség, jelentős társadalmi költségekkel járva.

A történet tanulsága nem anekdotikus, hanem strukturális: a halogatás rendszerszintűen drága.

A közvetlen költségek – mint például a terméskiesés, a növényvédő szerek és irtási költségek, az infrastruktúra helyreállítása, valamint az egészségügyi ellátás – könnyebben mérhetők, ezért gyakran nagyobb hangsúlyt kapnak a közpolitikai diskurzusokban.

A nehezebb rész a "láthatatlan" költségek köre: az ökoszisztéma-szolgáltatások romlása, a táj rekreációs és esztétikai értékének csökkenése, a biodiverzitás-veszteségből fakadó kockázatok. Ezek ritkán jelennek meg explicit költségvetési sorokon, ám ettől még valósak; sőt a hosszú távú jólétre gyakorolt hatásuk gyakran nagyobb. Ha ezeket nem becsüljük meg, akkor a költség-haszon mérleg hamisan billen a "nem csinálunk semmit" irányába. A globális összegek - a nemzetközi irodalomban dokumentált, gyorsan növekvő kárpályák - azt jelzik, hogy a "láthatatlan" valójában egyre láthatóbb.

A jó politika adaton és módszertanon áll. A közvetlen költségszámítás szükséges, de nem elégséges: nem látja a gazdaságon végiggördülő másodlagos hatásokat, és a védekezés mellékhatásait is alulkezeli.

A nemzetközi összehasonlítások során óriási eltérések tárulnak fel a különböző kontinensek és országok között. Ezek a különbségek részben az ökológiai és gazdasági körülményekből fakadnak, de legalább ennyire lényeges a megfelelő intézményi keretek és adatgyűjtési gyakorlatok megléte is. Olyan helyeken, ahol a kezelési költségeket és a károkat precízen és következetesen dokumentálják, a statisztikák magasabb értékeket mutatnak - ez nem feltétlenül a károk számának növekedését jelzi, hanem inkább azt, hogy a mérési módszerek fejlettebbek és alaposabbak.

Az Európai Unión belül ezért alakul ki széles szórás, és ezért döntő, hogy a kiugró, extrém drága eseményeket miként kezeljük a statisztikában. Ha ezeket kizárjuk, "szép" átlagokat kapunk, de alábecsüljük a költségeloszlás farkát - márpedig a költségvetést a farkesemények terhelik meg. A jó szakpolitika éppen ezért több mutatót néz egyszerre, és a robusztus döntési szabályokat részesíti előnyben a kényelmes átlagokkal szemben.

A klímaváltozás és a globalizáció kölcsönhatása jelentős mértékben fokozza a behurcolás és megtelepedés esélyeit. A melegebb telek és a hosszabb vegetációs időszakok új ökoszisztémákat nyitnak meg az inváziós fajok előtt, míg a szélsőséges időjárási jelenségek – mint például árvizek és viharok – "szállítják" ezeket a propagulumokat, azaz a növények azon részeit, amelyekből új egyedek sarjadnak.

A globális ellátási láncok mélyebb integrálódása, a csomagolóanyagok szállítása, a turizmus növekedése és a városi hőszigethatás egyaránt hozzájárul a megtelepedés lehetőségeinek kiszélesedéséhez. Ezáltal a kitettség trendje folyamatosan emelkedik. Amennyiben a védekezési rendszer mozgástere – beleértve a jogi kereteket, a pénzügyi forrásokat és a rendelkezésre álló kapacitásokat – nem javul, akkor a puha költségvetési korlát logikája elkerülhetetlenül késlekedő és költséges megoldásokat eredményez.

Gyakori ellenérv, hogy a megelőzés költséges, miközben a kár bizonytalan. Valóban: a megelőzés biztos kiadás, a kár pedig valószínűségi. De ez éppen a biztosítás klasszikus esete. A társadalom minden nap vállal biztos költségeket valószínű kockázatok ellen (gondoljunk árvízvédelemre vagy járványügyi készletekre). A releváns kérdés nem az, hogy "drága-e", hanem az, hogy megtérül-e a várható kárhoz képest. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a korai, célzott intézkedések költség-haszon aránya rendszerint többszörösen kedvező.

A másik ellenérv a bizonytalanság. Valóban, az invázió terjedése stochasztikus. De ez nem érv a tétlenség mellett, hanem érv a valószínűségi és forgatókönyv-alapú döntéshozatal mellett. A bizonytalanság kezelhető érzékenységvizsgálatokkal, és nem mentség a halogatásra.

A magyarországi gyakorlatban két alapvető elvet érdemes kiemelni.

Az inváziós fajok elterjedése, a klímaváltozás hatásai és a globalizáció összefonódása új kihívások elé állít minket. Amennyiben tudatosítjuk, hogy a halogatás költségei rendkívül magasak, úgy a megelőzés és a gyors válaszreakciók nem csupán elméleti megfontolások, hanem ésszerű pénzügyi döntések.

A számla garantáltan meg fog érkezni. A lényeg csupán annyi: vajon most, időben fizetünk egy kisebb összeget, vagy inkább késlekedünk, és végül jóval többet kell majd előteremtenünk.

A válasz - ha komolyan vesszük a költségvetési korlát keményítését - nemcsak ökológiai, hanem kőkemény gazdasági racionalitás is.

A cikk alapjául szolgáló tanulmány itt olvasható.

A cikk a szerzők egyéni nézőpontját tükrözi, ami nem feltétlenül koherens a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontjával.