Mózes Zsófi: Amint a reggel fénye elhozza a szégyen súlyát, úgy érzem, a kontroll elvesztése már nem az én utam.

Soha nem próbáltam még ki a száraz novembert. Nem azért, mert nehezen viselném az alkoholtalan hónapot – egyszerűen csak nem éppen a legjobb időpontot választották. Novemberben ünneplem a születésnapomat, és tudjátok, mennyire szeretek ünnepelni! Imádom a szülinapokat, az esküvőket, a karácsonyt – lényegében minden alkalmat, amikor együtt lehetünk és jókedvűen koccinthatunk. De vajon tényleg igyunk ilyenkor? Talán nem is annyira egyértelmű. Mózes Zsófi írása.

Nemrégiben egy beszélgetés során eszembe jutott, milyen hosszú utat tettem meg az elmúlt évek folyamán. Emlékszem, amikor még egyetlen este alatt hat-nyolc vodka-energiaitalt is lecipeltem, gyakran dupla, de néha tripla adagokkal a poharamban. Hajnalban pedig, mint egy magzatpózban összegömbölyödve, remegtem az ágyamban, míg a testem próbálta feldolgozni mindazt, amit aznap este elfogyasztottam.

A beszélgetés során egy váratlan pillanatban felmerült bennem a kérdés: vajon hány évet is emésztettek fel az életből ezek az éjszakák? Tudom, mi a válasz, de a szavakat nehezen formálom meg. Mert időnként elgondolkodom rajta, persze.

De folyamatosan arra a következtetésre jutok, hogy bármilyen titkos szám is legyen az, amit elvettek tőlünk, az annál sokkal értékesebb, amit cserébe kaptunk.

Gyerekkoromban nem volt előttem kifejezetten rossz minta, a szüleim nagyon ritkán ittak csak - és olyankor is keveset.

Aztán elváltak, amikor tizenhárom voltam.

Körülbelül ebben az időszakban indultam el az ivás világába, ami eleinte nem volt rendszeres, és - még a jelenlegi énemmel is egyetértek - nem tűnt túlzottan soknak. Ám ahogy teltek az évek, tizenöt éves koromra szinte észrevétlenül belecsúsztam abba a szokásba, hogy suli után barátokkal együtt kortyolgattunk a Városligetben, az Örs vezér terén, koncerteken, és persze rengeteg házibuliban.

Nevetve mondtam a tükörképemnek szuterén kocsmák félhomályos mosdójában, hogy "be vagy baszva, Zsófi", és élveztem, ahogy a csempék párhuzamos sora hullámokat ver a szemem előtt.

A büszkeség és a felelősség érzése egyaránt hajt, és bármilyen nagy is legyen a buli, számomra nem kérdés: mindig hazakísérem a barátokat, és ha szükség van rá, azonnal segítséget hívok. És bizony, volt már olyan helyzet, amikor tényleg szükség volt rá.

Ahogy teltek az évek, mi úgy kerültünk egyre közelebb egymáshoz - az alkohol és én. Nem csaptam szét magam, köztünk - néhány ritka kivételtől eltekintve - mindig megmaradt a mérték. Mondhatnám akár, hogy jóban voltunk: segített kifújni a fáradt gőzt, elengedni magam, oldani, ami szorít, és ha másnap jutott idő pihenésre, harmadnap úgy éreztem, minden a helyére került.

De észrevettem, hogy miközben engem Hamupipőke keresztanyjaként újjá varázsol a néhány deci vodka, körülöttem sokan vannak, akiknek a sötétebbik arcát tárták fel.

Tizennyolc voltam, amikor egy fesztiválon az akkori szerelmem bedőlt mellém a sátorba. Nem voltunk együtt, pedig nagyon vágytam rá, de szeretetem jeléül úgy, ahogy volt, ruhástól, cipőstül betakartam, a kezében szorongatott műanyag korsót pedig óvatosan a sátor mellé helyeztem. Nem beszélgettünk, nem volt már kivel, az ütemes horkolásra pedig viszonylag hamar elaludtam én is. Reggel arra ébredt, hogy nedves a ruhája, majd annak ellenére kezdett el győzködni arról, hogy csak a sört borította ki, hogy egy szót sem szóltam, a sör pedig ott volt a sátor előtt - érintetlenül.

Néhány hónappal később összefutottam egy lánnyal, aki éppen a barátjával volt. Mesélte, hogy a srác rendszeresen annyira leissza magát, hogy még ülve is képes elaludni. Ilyenkor sajnos előfordul, hogy maga alá vizel. Ő tudja, hogy mi történik, és másnap nagyon szégyelli magát, de aztán a következő hétvégén megint ugyanaz a forgatókönyv kezdődik elölről.

Csak pár évet voltunk egymás életének a része, nem ő lett a férjem, hiába vágytam rá sokáig. Bekerültem viszont egy olyan kapcsolatba, ahol mindennél nagyobb szükségem volt arra, hogy időnként levegőhöz jussak.

A folyamatos érzelmi és fizikai bántalmazás következtében a körülöttem lévő világ egyre inkább beszűkült, mintha egy láthatatlan fal zárta volna le az utamat. Az egyetlen menedékem az ismerős bizsergés, a lebegő szédülés és a fájdalom elnyomásának technikái maradtak, amelyekkel próbáltam túlélni ezt a sötét időszakot.

Még a hajnali remegések is különös módon vonzottak, mintha a testem nem tudta volna, hogy az alkohol lazító ölelését válassza, vagy inkább a koffein energikus lüktetését. Én irányítottam a helyzetet, én alakítottam ki ezt az állapotot. Minden második hónapban, amikor Ádám a világ másik felén kalandozott, szabadjára engedtem magam, így mindig akadt mivel megküzdenie, mivel elfojtania, amikor végre hazaért.