A nemzeti kincs átalakulása nemzeti szégyenné, még Depardieu számára sem lehet mentség.

A kulturális szereplők zaklatási ügyeire a világ különböző tájain eltérő reakciókkal válaszolt a közélet. Franciaországban például Gérard Depardieu ikonikus alakja körüli vihar megosztotta a közvéleményt, és mély lelkiismereti dilemmákat ébresztett az emberekben. Az események rávilágítanak arra, hogy a zaklatás és bántalmazás mindenhol zaklatás és bántalmazás marad, hiszen az emberi jogok mindenhol érvényesek és egyetemesek.

Balzac, Obelix, Kolumbusz vagy Cyrano de Bergerac - Gérard Depardieu évtizedeken át a francia filmművészet egyik legfényesebb csillaga volt. Több mint 250 filmben szerepelt, világhírű rendezőkkel dolgozott együtt, a franciák nemzeti büszkeségükként, egyik legnagyobb hatású globális kultúrcikkükként tartották számon. Mostanra azonban a Depardieu-narratíva gyökeresen megváltozott.

A szexuális zaklatás és nemi erőszak vádjai új dimenziót nyitnak meg nemcsak az érintett személy karakterében, hanem a francia társadalom lelkiismerete, kulturális identitása és a #MeToo mozgalommal való kapcsolata szempontjából is. Ezek a vádak mélyebb kérdéseket vetnek fel a hatalom, a nemi szerepek és a társadalmi normák működésével kapcsolatban, rávilágítva a kollektiv tudatban rejlő feszültségekre és ellentmondásokra.

2018 augusztusában Charlotte Arnould, színész- és táncosnő, súlyos vádakat fogalmazott meg Gérard Depardieu ellen, aki akkoriban még a közönség által szentként tisztelt figura volt. Az első nyomozást egy év múlva zárták le, mivel nem álltak rendelkezésre elegendő bizonyítékok. Azonban 2020-ban a hatóságok újra életre keltették az ügyet, és végül vádat emeltek. Arnould ügyének dossziéja továbbra is nyitva áll: 2024 augusztusára az ügyészség már kérte a per megkezdését, de a bíró még nem hozott döntést az ügy kapcsán.

A Mediapart 2023 áprilisi jelentése szerint tizenhárom nő osztotta meg tapasztalatait, amelyek alapján Gérard Depardieu, a híres francia színész, 2004 és 2022 között különböző forgatások során zaklatta őket. A vádak között olyan cselekmények szerepelnek, mint a fizikai határok átlépése, obszcén megjegyzések és nyilvános fogdosás. 2024 januárjától három újabb nő is feljelentést tett, akik a 2021-es Les Volets Verts című film forgatásán tapasztaltak miatt keresték a jogorvoslatot. Részletesen beszámoltak Depardieu viselkedéséről, amelyet ő maga "túl szeretőnek" minősített. Olykor előfordult, hogy a színész annyira próbálta kifejezni jóindulatát, hogy keze a nők testére tévedt, vagy annyira elragadtatva próbálta meg kedveskedni, hogy nem vette észre, a nők beszorultak a lábai közé. A színészt 2024 áprilisában őrizetbe vették, de hamarosan szabadlábra helyezték. Októberben, egészségi okokra hivatkozva - több szívműtét és cukorbetegség - távol maradt a tárgyalástól. A bírósági eljárás 2025. március 24-re halasztott ülésének első napján megjelent, ahol tagadta a vádakat. Elismerte, hogy egy vita során megérintette az egyik nő csípőjét, de hangsúlyozta, hogy az nem volt szexuális jellegű.

Az ügyészség 18 hónap felfüggesztett börtönt és húszezer eurós pénzbírságot indítványozott, ítélet még nem született.

A nemzeti kultúra "nagyköveteként" ismert színész próbálta meg tisztára mosni a nevét, miután súlyos vádakkal illették. 2023 októberében a Le Figaro nyílt levelében határozottan tagadta a vádakat, kijelentve: "Soha, de soha nem bántalmaztam nőt." Hozzátette, hogy személyisége "túl szeretetteljes" és "túl temperamentumos". A levele jelentős vitát generált a közvéleményben: több mint 50 közszereplő állt ki mellette a Le Monde hasábjain. Ők a "lincselést" elítélve a vádakat a "művészet elleni támadásnak" minősítették. Erre reagálva több mint 600 művész írt alá egy ellenpetíciót, amely szerint a színész védelme a szexuális erőszak áldozatainak megbántása. Emmanuel Macron elnök kijelentése – miszerint Depardieu "büszkévé teszi Franciaországot" – szintén heves reakciókat váltott ki. Bár Macron később visszavonulót fújt, szavai továbbra is visszhangzanak a közbeszédben.

Folyik a nyomozás, Gérard Depardieu-t azzal vádolják, amiért mindig is dicsérték

A vádak mellett napvilágot látott egy régóta elfeledett interjú is, amely nem csupán égbekiáltó ellentmondásban áll Depardieu nyílt levelének állításaival, hanem arra is rávilágít, hogy a bántalmazó normák mennyire mélyen gyökereznek a francia társadalomban. Az 1978-as beszélgetés során, amelyet később 1991-ben a Time és a Washington Post is idézett, a színész így nyilatkozott: "Kilencévesen tapasztaltam meg az első nemi erőszakot... és ezt követően számos más eset is történt. Ez akkoriban teljesen normálisnak számított. A lányok akarták." Kijelentette, hogy "nincs olyan, hogy nemi erőszak", csupán olyan helyzetek léteznek, amikor a lányok maguk hozzák magukat olyan helyzetbe, hogy ezt akarják. E kijelentések miatt szóvivője később sajnálkozását fejezte ki.

A közfelfogás most látszik változni a Pélicot-ügyként elhíresült esetnek köszönhetően, mely sokkot okozott Franciaországban. Utóbbi áldozata, Gisèle Pélicot nyilvánosan lépett fel férje és 50 másik férfi ellen, akik évtizedeken át szisztematikusan megerőszakolták, miután a férj elkábította őt. Emellett a #MeToo hatására a francia filmiparban is új normák születtek. A parlamenti vizsgálóbizottság a napokban tett közzé egy 279 oldalas jelentést a kulturális szektort - különösen a film, színház, divat és reklám világát - a szexuális erőszak szempontjából különösen veszélyeztetett területként azonosítva, ahol a szigorú hierarchia, a test tárgyiasítása, a munkaviszonyok elmosódása, az alkohol és drogok normalizált használata, valamint a félelem a retorziótól együttesen táptalajt adnak az abúzusnak.

"A művészet és az alkotás nevében a fiatal művészek minden áldozatra hajlandók, de ugyanezen indokkal mások brutális erőszakot követnek el" - írta a jelentés előszavában Sandrine Rousseau bizottsági elnök, melynek folytatásában 87 javaslatot fogalmaztak meg a változás érdekében. Többek között indítványozták pszichológus jelenlétének kötelezővé tételét a forgatásokon, intimitáskoordinátor alkalmazását, a kiskorúak szexualizálásának tilalmát.

Gérard Depardieu ügye egy egész nemzet lelkiismereti válságát tükrözi. A #MeToo mozgalom Franciaországban még mindig más arcot ölt, mint az Egyesült Államokban, de már biztosan nem az, ami öt évvel ezelőtt volt. E változás közepette a színész - függetlenül attól, hogy bűnös vagy sem - örökre a megingott mítoszok jelképévé válik.

A témával kapcsolatban Mérő Vera, a nőjogi mozgalom elkötelezett aktivistája és írója osztotta meg véleményét.

A Depardieu-hoz hasonló zaklatási ügyek kapcsán felmerül a kérdés, hogy morális értelemben mennyire indokolt felelősséget vállalni, ha a jogi keretek között nem állapítható meg bűnösség. A morális felelősség gyakran a társadalmi normák és az egyéni etikai értékek mentén formálódik, így elképzelhető, hogy egy cselekedet negatív következményei miatt valaki még akkor is felelősséget érezhet, ha a törvényes keretek nem vonják felelősségre. Ez a helyzet különösen bonyolult, hiszen a társadalmi elvárások és a közvélemény sokszor szigorúbbak, mint a jogi definíciók. A morális felelősségvállalás tehát egyfajta belső feszültséget is eredményezhet, ahol az egyénnek mérlegelnie kell saját tetteit és azok hatását másokra, függetlenül attól, hogy a jogi rendszer mit mond. Ezért fontos, hogy a közbeszéd és a társadalmi diskurzus keretein belül folyamatosan vizsgáljuk a felelősség kérdését, hiszen a morális felelősségvállalás nem csupán a jogi normákhoz való alkalmazkodásról szól, hanem az emberi kapcsolatok és a közösségi értékek védelméről is.

Teljes mértékben egyetértek. Az áldozatok számára a morális felelősségvállalás sok esetben fontosabb lehet, mint a bírósági döntés, amely az igazságot hirdeti. A társadalom számára is kiemelkedően lényeges ez a kérdés. Akinek a jövője szempontjából fontos, hogy a közéletben vagy a szakmájában újra szerepet kapjon, annak érdemes ezt figyelembe vennie. Ugyanakkor csak az őszinte megbánás és a tettekkel való szembenézés képes valódi, tartós hatást gyakorolni. Eszenyi Enikő példája jól szemlélteti ezt: az, hogy ismét színpadra lép és rendez, sokakban felháborodást keltett, mivel nála a felelősségvállalás és a megbánás sosem következett be.

Lehetőség van arra, hogy a művész alkotásait elkülönítsük a személyiségétől?

Nem szükséges továbbra is megszabadulni Depardieu DVD-itől. Szerintem ezt a kérdést érdemes részletezni. Elképzelhető, hogy valaki egyszerre lehet zseniális és brutális; a két tulajdonság nem zárja ki egymást, de az egyik nem mentesít a másik alól. A jövőbeli pályafutását nézve nehéz úgy fogalmazni, hogy "bár erőszakos cselekedeteket hajtott végre, attól még a következő filmje legyen sikeres". Ha azonban elkezdünk bojkottálni művészeket a múltbéli tetteik miatt, végső soron csak magunknak ártunk. A művészetoktatás során nem hagyhatjuk figyelmen kívül Picassót, de fontos, hogy megemlítsük, hogy a zseniális Dora Maar-portré mögött súlyos bántalmazás áll, és egyúttal bemutathatjuk, ki is volt Maar, valamint milyen izgalmas festői karrier állt mögötte.

Gyakran hangzik el, hogy a #MeToo amerikai export, ez egy más kultúra más normarendszere, ami nem feltétlenül honosítható meg.

Az emberi jogok univerzálisak. Az, hogy milyen megfogalmazásban, milyen körítésben megy át jobban ugyanaz az üzenet, változhat földrészről-földrészre, országról-országra, vagy akár megyéről-megyére, de maga az üzenet nem változik.

Milyen üzenetet közvetít a társadalom számára, ha egy ilyen jelentős ügy elhúzódik és mély megosztottságot eredményez? Az ilyen helyzetek azt sugallják, hogy a közvéleményben feszültségek és eltérő nézőpontok feszülnek egymásnak, ami nehezíti a konszenzus elérését. Egy elhúzódó ügy arra is utalhat, hogy a társadalom nem képes vagy nem hajlandó közös nevezőre jutni, ami tovább mélyíti a megosztottságot. Ez a jelenség arra figyelmeztet, hogy az érintett kérdések komoly társadalmi és politikai hatásokat hordoznak, és hogy a közbeszéd minősége, valamint a döntéshozatal folyamata kulcsszerepet játszik a helyzet rendezésében.

Az áldozatok számára lehet ez egy nagyon erős visszatartó erő attól, hogy lépjenek, vagy hogy jogorvoslatért folyamodjanak. Konzerválja, vagy akár növeli is a latenciát, és nagyon megnehezíti a társadalmi párbeszédet. Érdekes, a lúgos orvos ügye, ami öt éven át húzódott, nagyon megviselte a magyar társadalmat. Tényleg mindenki maratoninak érezte. Pedig eközben mire kimondta a bíróság, hogy Müller Péter Sziámi valóban bűnös, az majdnem tíz év volt. Mellé állt a fél underground művészi szcéna, a nem underground is, és most még Kossuth-díjjal is megjutalmazták. Müller Péter Sziámi ügyének társadalmi üzenete az, hogy van olyan eset, amikor felmentést adunk arra, hogy valaki nyilvánosan bántalmaz egy nőt. És ez messze nem a tanulatlan, alsóbb rétegek sajátja. A budapesti liberális értelmiségben ugyanúgy előfordul az áldozathibáztatás, akár bíróság által kimondott bűnösségek esetén is.

Azok, akik kiállnak az elkövető mellett, számos okból tehetik ezt. Először is, lehet, hogy személyes kapcsolatban állnak az elkövetővel, és a hűség vagy a barátság érzése vezérli őket. Emellett sokan úgy érezhetik, hogy az elkövető cselekedetei mögött mélyebb, összetettebb okok állnak, és szeretnék megérteni az adott helyzetet, ahelyett hogy azonnal elítélnék. Továbbá, a társadalmi normák és a közvélemény nyomása is befolyásolhatja őket. Az emberek sokszor hajlamosak a közösségük véleményét követni, és ha az elkövető támogatói között vannak, akkor könnyen csatlakozhatnak hozzájuk. Végül, az igazságérzet és a jogi keretek megkérdőjelezése is motiválhatja őket – talán úgy vélik, hogy a büntetőeljárás vagy a társadalmi reakció túlzott vagy igazságtalan. Összességében tehát a kiállás mögött sokszor személyes, érzelmi, társadalmi és akár filozófiai indokok is állhatnak.

Előfordulhat, hogy "nem szeretném azt hinni, hogy az a személy képes volt erre, mert akkor el kellene gondolkodnom azon, hogy továbbra is élvezhetem-e a zenéjét, vagy olvashatom-e a könyveit." Emellett a személyes kapcsolatok is szerepet játszanak ebben; visszatérnek a régi, jól ismert magyar urambátyám viszonyok, amelyekben nem szívesen kérdőjelezzük meg a tekintélyes alakokat. Ez a jelenség a Depardieu-ügyben is megfigyelhető. Sokak számára ő egy nemzeti kincs, akit érinthetetlennek tartanak. Ezzel szemben, ha az elkövető egy széles körben elutasított figura, mint például Amber Heard, akkor az emberek hajlamosak lennének máglyára küldeni őt, még akkor is, ha kölcsönös bántalmazásról van szó.

Léteznek olyan rendszerszintű, kulturális sémák, amelyek ezt a gondolkodást fenntartják?

Ez a jelenség világszerte tapasztalható. Nem könnyű megmondani, hol húzódik az a határvonal, ahol a társadalmi tudat átalakul, és az emberek végleg elengedik a kezüket akár egy népszerű személy iránt is. Franciaországban, a Pélicot-per következményeként, most biztosan egy jelentős paradigmaváltás előtt állunk. Itt a néplélek mély gyökerekre visszanyúló áldozathibáztatás és a szexuális zaklatás flörtként való értékelése nem újkeletű jelenség. Jelenleg azonban a téma élénken foglalkoztatja a francia közbeszédet, ami várhatóan komoly változásokat vonhat maga után. Ha a jog a társadalom tükre, akkor a jogalkotás is kénytelen lesz alkalmazkodni ehhez az átalakuláshoz.

Ön szerint Magyarországon is bekövetkezhet hasonló átalakulás?

Időről időre a 15 éve hatalmon lévő politikai elit látszatintézkedésekkel próbálja palástolni a tetteit, és kampányidőszakokban hirtelen előkapja a témát. Ekkor gyakran módosítanak egy-két jogszabályt, és nagy bejelentéseket tesznek, de valójában a Fideszben hiányzik a politikai szándék és akarat, hogy az áldozatvédelem helyzetét Magyarországon valóban javítsák. De vajon miért is várnánk el változást egy olyan rendszertől, amely bántalmazó módon működik?

Milyen támogatási lehetőségeket kínálhatunk az áldozatok számára?

Mondok egy példát: Spanyolországban az áldozatok egy online felületen kapnak egy kódot, aminek a segítségével mindent, ami az ügyükkel kapcsolatos, pár kattintással elérnek. Mint a magyar EESZT-ben. Ez egy egyszerűnek tűnő apróság, mégis a világot jelentheti. Ilyenkor, akit nagy sérelem ért, érezheti úgy, hogy bár vele egy nagyon rossz dolog történt, most már mindenki azon van, hogy segítsen. Ez az az érzés, ami Magyarországon nem létezik az áldozat számára, nálunk csak a hitegetésig jutunk el.