Schell Judit most először lép a színpadra önálló előadóként.

Schell Judit egyedül lép színpadra az első monodrámájában, amely Shirley MacLaine könyveire épít

Nem csupán a bátorság volt az, ami eddig visszatartotta, hanem át kellett lépnie egy bizonyos szemérmességen is, hogy önállóan merjen kapcsolatba lépni a közönséggel. Hosszan kutatott a megfelelő téma után, ám az amerikai színésznő könyvei révén világossá vált számára, hogy éppen ő az, akivel a leginkább tud azonosulni, hiszen számos párhuzam fellelhető közöttük. Az előadás kapcsán lehetőségünk nyílt interjút készíteni a színésznővel.

A bemutató előtt említetted, hogy ezzel a produkcióval nemcsak a közönség, hanem saját magad előtt is meg szeretnél felelni. Milyen érzésekkel vágtál neki a vizsgának, és hogyan alakult a teljesítményed?

Valójában nagyon jól érzem magam, és teljes mértékben elégedett vagyok. De nem csupán az előadás minősége miatt, hanem inkább azért, mert egyáltalán megtettem ezt a lépést. Meg mertem ugrani ezt a kihívást, ami önmagában is hatalmas dolog számomra. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy ennyi bátorság rejlik bennem.

Kívülről szemlélve, egyáltalán nem sejthető, hogy valójában nem vagy egy bátor lány!

Bizonyos értelemben bátor vagyok, viszont ez óriási kihívás volt számomra. Mert ilyen még velem tényleg nem történt a pályán, hogy teljesen egyedül, csak magamra utalva oldok meg egy feladatot. Ez volt a legnagyobb falat az egészben. Most már, hogy túlvagyok a bemutatón és az első pár előadáson, nagyon élvezem. Élvezem azt, hogy ennyire lehet és ennyire tudom élvezni. Hogy nem nyom agyon a felelősség, az egésznek a súlya, mert a kezemben tudom tartani.

Úgy érzem, hogy a játék során fokozatosan egyre simábbá és gördülékenyebbé válik minden. Olyan ez, mint egy klasszikus színdarab esetében: általában körülbelül tíz előadásra van szükség ahhoz, hogy a darab igazán életre keljen, és megkapja a ritmusát. Nem arról van szó, hogy csak a végén találom meg a belső nyugalmamat, hanem már közben is tapasztalom a felszabadulás varázsát.

Milyen tapasztalatokat osztottak meg veled mások?

Igazán elragadó élmény volt. A történet szórakoztatóan indult, ám a végére érzelmek hirtelen megfordultak, és a könnyek sem maradtak el. Széles spektrumon mozogtak az érzések: a komoly pillanatok mellett intim és humoros elemek is megjelentek. Kiválóan felépítették a cselekményt, és különösen az ragadott meg, amikor azt mondták, hogy végre felfedezik rajtam azt a csillogást, ami azt jelzi, hogy igazán jól érzem magam valamiben.

Miért halogattad ennyire ezt a lépést?

Ezt sokan kérdezték, de úgy érzem, hogy ennek most jött el az ideje. Ez a darabban is elhangzik, és tényleg minden akkor jön el, amikor az ember megérett rá. Én most értem meg erre, hogy önállóan kiálljak a színpadra. És most találtam meg azt az anyagot, amiről azt éreztem, hogy szívesen a színpadra vinném.

Táncosnőként indultál, akárcsak Shirley, de hosszú időn keresztül a tánc háttérbe szorult az életedben. Számodra lényeges volt, hogy a bemutatkozásod ne csupán prózai legyen, hanem valami különlegeset is tükrözzön?

Természetesen, szívesen átfogalmazom a szöveget a saját stílusomban: Abszolút elengedhetetlennek tartottam, hogy a tánc középpontban álljon. Azok, akik táncosként kezdik pályafutásukat, a lelkük mélyén mindig táncosok maradnak. Az évek során sok időt kihagytam, kisebb táncos feladatokat vállaltam, de a tánc iránti vágyam sosem csökkent. Pont tíz éve rendeztük meg a Thália Színházban a "Gellérthegyi álmok" című darabot, és ennek a megvalósítását is én akartam. Nem rám osztották a szerepet, hanem én magam választottam ezt az utat. Ez volt az első előadás, amely saját ötletből született, és bár nem egyedül dolgoztam rajta, hiszen Finta Gábor kortárs táncossal együtt hoztuk létre, így a felelősség is megoszlott közöttünk.

Az előadás során igazán figyelemfelkeltő öltözékekben tűnsz fel, és egyértelműen látszik, hogy kiváló formában vagy. Mi a titkod, hogyan éred el ezt?

A darab rendezője, Pelsőczy Réka, aki határozottan kiállt amellett, hogy a produkcióhoz könnyedebb öltözködés illik, és hogy a lábakat is meg kell villantani. Genetikailag szerencsés helyzetben vagyok, és a gyerekkori táncos alapok is sokat segítettek. Hihetetlen, de a valóság az, hogy lusta vagyok – nem edzek annyit, mint ahogyan azt sokan gondolják. A jógát kifejezetten szeretem, és már beláttam, hogy a korom miatt néha elkerülhetetlen a súlyzós edzések beiktatása is. Jelenleg azonban az edzés háttérbe szorult, mivel a produkcióra való felkészülés rendkívül intenzív és sokkal élvezetesebb, mint súlyokat emelgetni.

Az étkezésre mennyire figyelsz?

Az étkezéseim során sosem vágyom a túltelítettség érzésére; inkább a könnyedséget keresem. Az édességek világában viszont otthon érzem magam, különösen a friss péksütemények és a palacsinta vonzanak. Számomra elengedhetetlen, hogy minden étkezést egy kis édességgel koronázzak meg. Valójában a sós ételeket csupán azért fogyasztom, hogy a végén rátérhessek a desszertre. De nem igénylem a nagy mennyiséget; számomra az ízek harmóniája sokkal fontosabb, és egy-két falat is bőségesen elég ahhoz, hogy elégedettséggel töltsön el.

A körülöttem lévő harmónia és nyugalom szabad szemmel is könnyen észlelhető. Mennyire sok energiát fektettél abba, hogy ennyire kiegyensúlyozottá válj?

Ezzel is úgy vagyok, mint a sporttal, hogy ha nem is minden nap, de egyre többször szánok időt az elcsendesedésre. A barátnőm mindig mondja, hogy naponta kellene meditálni, ettől azért messze vagyok, de arra minden körülmények között figyelek, hogy ne készítsem ki magam. Úgy osztom be az időt, hogy ha csak pár percre is, de jusson arra is, hogy tényleg kikapcsoljak a mindennapos hajtásból.

Nem csak a mindennapos hajtásból kapcsoltál ki, az országból is kicsekkoltál egy évre, és amióta visszajöttél, mintha kicsit hátrébb léptél volna.

Valamilyen szinten igen, ezért is nem vagyok társulati tag, és nincsen havi húsz-huszonöt előadásom. Az, hogy kevesebb van, az saját döntésem volt. És ez jó is így! Már nem bírnám, hogy naponta öt helyre rohangáljak. Ennél már nyugodtabb és kényelmesebb vagyok.

Nem is érzem hiányát a társaságnak, a zsongásnak és a felhajtásnak, ami egykoron körülvett engem?

Harminc év társulati tagság után egyáltalán nem érzem hiányát a korábbi életemnek. Jelenleg a Szeretetkertben dolgozom az Örkény Színházban, ahol bőven van lehetőségem találkozni a kollégáimmal. Így nem érzem magam teljesen elszigetelve, de a folyamatos nyüzsgés nem vonz. Jelenlegi állapotom számomra kifejezetten kedvező, hiszen ez volt a célom: újraépíteni az életemet úgy, hogy csak olyan tevékenységekkel foglalkozzam, amelyek valóban örömet jelentenek számomra, ahol nincs kényszer vagy kompromisszum.

Shirley-vel való kapcsolatotokban számos hasonlóságot fedezhettek fel, de van egy lényeges eltérés: míg neki egyetlen lánya van, neked három gyermeked boldogítja az életedet. Milyen típusú anyának tartod magadat? Következetes és fegyelmezett vagy inkább egy laza, játékos szülő?

Ők biztos azt mondanák, hogy szigorú anya vagyok, mert nem hagytam mindig mindent rájuk. Sokat változott a kapcsolatunk, hiszen teljesen más amikor az ember 24 órából 26-ot a gyerekek szolgálatában áll. Most, hogy már önállósodnak sokkal könnyebb a dolgom szülőként. Több időm marad magamra, és egészen mások a beszélgetéseink, mint korábban. Aggódó anyuka soha nem voltam, mindig igyekeztem megteremteni nekik a helyzeteket, amiben utána nekik kellett helytállni.

Nem követtem őket minden egyes lépésükben, és nem járok az iskolába, hogy faggassam őket a dolgaikról. Nem az a típusú ember vagyok, aki túlzottan belemerül a részletekbe.

Milyen beállítottságúak?

A nagyfiam igazi feltaláló, aki lenyűgöző innovatív gondolkodásával és design iránti szenvedélyével folyamatosan új ötleteken dolgozik. Szociális érzékenysége különösen megnyilvánul, hiszen most egy vízforralót tervezett a látássérültek számára, ami igazán figyelemre méltó kezdeményezés. Boldizsár, a gimnazista, az üzleti világ iránt érdeklődik, és úgy érzem, hogy ezen a területen fogja folytatni pályafutását. Borika a művészet és az érzékenység találkozásának megtestesítője, főként a képzőművészet terén bontogatja szárnyait. Kiváló rajzkészsége és kreativitása mellett a divat és a lakberendezés is foglalkoztatja; saját, egyedi stílusa van, és folyamatosan átrendezi a szobáját, hogy kifejezze magát. Emellett röplabdázik is, de még nem világos, hogy melyik irányba fog végül elindulni.

Ha már divat: szeretsz öltözködni, vásárolni?

A vásárlás számomra igencsak különös élmény. Nem jellemző rám, hogy előre megtervezem, mit szeretnék beszerezni, inkább az a módszerem, hogy véletlenszerűen betévedek egy boltba, és ha ott rábukkanok valamire, ami felkelti az érdeklődésemet, akkor azt boldogan megveszem. Az utóbbi időszakban, különösen a Covid idején, még inkább visszafogtam magam a vásárlás terén. Akkoriban rengeteg felesleges holmit ajándékoztam el vagy szelektáltam ki, és rájöttem, hogy valójában nincs szükségünk annyi dologra. Nem szeretnék egy hatalmas ruhatárat felhalmozni, aminek csupán a negyedét viselem.

Sokszor vettem észre, hogy mindig ugyanahhoz a színhez, fazonhoz nyúlok, amiből már van otthon. Nyaranta főleg fehéret, télen pedig feketét hordok, s bár néha úgy döntök, hogy egy kicsit színesebb ruhákba fogok járni, végül mindig a fekete vagy a fehér lesz a befutó. Egyáltalán nem hoz lázba a vásárlás.

A bemutató után most már könnyebbnek érzed magad, mint valaha. Milyen új kihívásokat tervezel a következő lépcsőfokon?

Visszaállok az ékszerkészítésre, ami gimnazista korom óta része az életemnek, de most már komolyabb technikával dolgozom. Készült már jó pár kollekció, ezeknek keresem a megfelelő felületet. Az Autisták Országos Szövetségének lesz egy nagy őszi aukciója, nagyon jólesett, hogy felkértek készítsek erre egyedi darabokat. Ez sokkal jobban lázba hoz, mint az öltözködés vagy a vásárlás, és a lelkemnek is jót tesz.