Fedezd fel az amerikai nyugat varázslatos tájait – Irány Nyugat, USA! (10.) Az Egyesült Államok nyugati része lenyűgöző élményekkel várja az utazókat. A végtelen sivatagok, a monumentális hegyek és a pezsgő városok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az itt

Las Vegas izgalmas fényeit hátrahagyva, a Halál-völgyet ölelő Mojave-sivatag perzselő kiterjedésén keresztül tettük meg a fárasztó, 600 kilométeres utat, hogy végül megérkezzünk a kaliforniai Bakersfieldbe. Ez a város, amely a mezőgazdaság és a kőolaj-kitermelés középpontjában áll, számunkra csupán egy átmeneti megálló volt, ahonnan a kaliforniai nemzeti parkok lenyűgöző szépsége felé vettük az irányt.

Másnap észak felé vettük az irányt, és megállás nélkül haladtunk a Sierra Nevada hegység déli szegletéhez, ahol a Sequoia Nemzeti Park kapujában érkeztünk. Itt, a látogatóközpontban, érdemes egy kis időt eltölteni, hiszen rendkívül hasznos, friss információkat kaphatunk, amelyek a hagyományos útikönyvekben vagy az interneten aligha találhatóak meg. Például, ha erdőtűz pusztít a környéken, azonnal lezárják az érintett területeket, így fontos, hogy tájékozottak legyünk a legfrissebb hírekről.

A Sequoia Nemzeti Park neve talán nem sokat mond a kedves olvasónak, ha azonban a területen őshonos Sequoiadendron giganteum nevét lefordítom hegyi mamutfenyőre, akkor máris világossá válik, mi vonzott bennünket oda. A park északon a Kings Canyon Nemzeti Parkban folytatódik, együttesen alkotva a Sequoia-Kings Canyon Bioszféra-rezervátumot.

A számtalan sivatagi kaland után igazi felüdülés volt újra zöldellő tájakon barangolni, árnyas erdőkben sétálni, és kellemes időjárásban felfedezni a hegyek csúcsait. Az első látnivaló, amit a bejárat után felfedeztünk, a Tunnel Rock névre hallgató impozáns sziklaalagút volt. Ez a hatalmas gránitszikla úgy helyezkedett el, hogy természetes alagutat formált, amely alatt egykor mozgott az autós forgalom. Ma már az új út kanyarog mellette, hiszen az amerikaiak örök telhetetlensége miatt folyamatosan nagyobb járműveket vásárolnak. Ennek ellenére a sziklákon még mindig láthatók a régi karcolások, és mesélnek azokról az esetekről, amikor egy-egy teherautó beszorult a sziklafalak közé. Hosszú szerpentinezés után emelkedtünk egyre feljebb a Sierra Nevada vonulatain, és érdemes megemlíteni, hogy itt található az Egyesült Államok legmagasabb csúcsa, a 4421 méteres Mount Whitney, ami viszonylag közel fekszik Észak-Amerika legmélyebb pontjához, a korábban meglátogatott Badwater Basinhoz. Ez is jól mutatta, hogy az ellentétek földjén jártunk. Egy nappal korábban a Halál-völgy tengerszint alatti sivatagában hűltünk, míg most az élet teli magaslatain szárnyaltunk, egészen addig, amíg el nem értük az óriások birodalmát, az Óriás-erdőt (Giant Forest). Ekkor valóban úgy éreztük, hogy egy mesebeli óriásvilágba léptünk, ahol az égig érő, robusztus törzsű fák álltak körülöttünk. Meg kellett volna állnunk, hogy gyönyörködjünk a látványban, de hogyan? A szűk út szélén tilos volt megállni, és mivel Kalifornia lakosságának fele ott csavarogott, még a parkolókban is esélytelen volt helyet találni. Végül a legtávolabbi pihenőhelyen sikerült "megszabadulnunk" az autótól, és egy zsúfolt ingabusz segítségével jutottunk el a sequoiaerdő leglenyűgözőbb helyszíneire.

Az óriás mamutfenyők valóban lenyűgöző látványt nyújtanak. Méreteik messze meghaladják azokat, amiket eddig elképzeltem. Korábban már láttam példányokat Európa különböző arborétumaiban, mint például a kolozsvári botanikus kertben, Vácrátóton vagy Madeira szigetén, de ezek méretükben csak árnyékai a kaliforniai óriásoknak. Most, ezen az utazáson újra meg újra tátva maradt a szám. Azt hittem, hogy Amerikában minden nagy, de hogy ekkorák? A hegyi mamutfenyő a Föld legnagyobb testtömegű élőlénye, a csúcsot jelentő törzsek átmérője 8-11 méter, magasságuk pedig meghaladja a 90 métert. Ezek a fák akár 1000 tonnát is nyomhatnak, életkoruk pedig elérheti a 3000 évet is; a kérgük alapnál akár 60 centiméter vastag is lehet. A ciprusfélék családjába tartozó hatalmas fenyők nem csupán lenyűgöznek, hanem mély tiszteletet is ébresztenek bennem, és kérdéseket vetnek fel. Miért nőnek ekkorára? Hogyan élhetnek ilyen hosszú ideig? Miért éppen a kaliforniai Sierra Nevada az őshazájuk? Miért részesítik előnyben az 1400-2600 méteres tengerszint feletti magasságokat? Az ösvények mentén elhelyezett tájékoztató táblák segítettek válaszokat találni a kérdéseinkre. A sequoiák esetében a biológia ritka, ám szerencsés kombinációja figyelhető meg: a gyors növekedés és a hosszú élettartam. Először is, a gyors fejlődéshez rengeteg víz szükséges, amelyet a Sierra Nevada nyugati lejtőin hulló csapadék biztosít, főként télen, hó formájában. Emellett kiterjedt gyökérzettel rendelkeznek, amely lehetővé teszi számukra, hogy aszályos időszakokban is elegendő nedvességhez jussanak. Az évmilliók során alkalmazkodtak azokhoz a kihívásokhoz, amelyek más fákat elpusztítanak. A fa és a kéreg gazdag tanninban (csersavban) bővelkedik, ami védelmet nyújt a betegségekkel, rothadással és rovarokkal szemben. Vastag, rostos kérgük kiváló szigetelést biztosít erdőtűz esetén, és mivel alacsony gyúlékony anyagokat tartalmaz, lassabban ég. Mint hangyák, kerülgettük a templomtoronyhoz mérhető, széles törzseket, miközben a csúcsuk az ég kékjébe nyúlt. Örök életűnek és legyőzhetetlennek tűntek, de sajnos ők is sebezhetőek. Évezredek óta fenyegetik őket időszakos erdőtüzek, amelyekhez alkalmazkodniuk kellett, hogy túléljék ezeket a kihívásokat. A parkban ki van állítva egy 2210 esztendőt megélt, de mára már elpusztult fa törzsének keresztmetszete, amely szépen mesél erről. A gyűrűkön belüli nyomokból kiderül, hogy a famatuzsálem legalább 80 különböző tüzet élt túl, amelyek elég forrók voltak ahhoz, hogy hegeket hagyjanak rajta. Ezek a fák sokban hasonlítanak ránk, emberekre. Mi is átéljük életünk során a kisebb-nagyobb sérüléseket, és a lelkünket is érik arculcsapások, de túléljük, sőt, megerősödve kerülünk ki belőlük, akárcsak a mamutfenyők. Azonban az utóbbi évtizedek éghajlatváltozása miatt tapasztalt szárazságok a tűzvészek pusztító hatását felerősítették. Szomorúan szemléltük a közelmúlt tűzvészeinek lesújtó nyomait, hiszen kilométereken át utaztunk szénné égett erdők mellett.

Csodálatos élményekkel gazdagodtunk az Óriás-erdő felfedezése során. Sétánk során találkoztunk a park legismertebb fájával, a Sherman tábornokkal (General Sherman Tree), amely az amerikai polgárháború emblematikus figurájáról kapta nevét. Habár nem a legmagasabb vagy a legszélesebb fa, törzstérfogata tekintetében verhetetlen: a világ legnagyobb fája. A több mint 2000 éves óriás törzsének átmérője 11 méter, kerülete 31 méter, magassága pedig 84 méter, míg térfogata eléri a lenyűgöző 1487 köbmétert. Ha szeretnénk érzékeltetni méreteit, képzeljük el Erdély legmagasabb templomtornyát, a kolozsvári Szent Mihály-templom impozáns, 80 méteres magasságát, amely szintén felfelé tör az ég felé. A séta során számos más óriási fával is találkoztunk, és különleges élmény volt megérinteni a fák vörösesbarna, barázdás kérgét, miközben tudtuk, hogy ezek a fák már Krisztus idejében is éltek. Egy különösen emlékezetes pillanat volt, amikor eljutottunk egy útra dőlt fa hatalmas törzséhez, amelybe egy 5,2 méter széles és 2,4 méter magas alagutat vájtak. Miután átsétáltunk a Tunnel Log néven ismert mamutfenyő alagút alatt, boldogan tértünk vissza autónkhoz, hogy nyugat felé induljunk a hegyekből.

Esténket a Sierra Nevada lábánál, Oakhurst településen töltöttük egy remek panzióban, a Yosemite Gateway Innben. A szálláshely neve előrevetítette, hogy másnap Kalifornia talán legimpozánsabb látnivalója, a Yosemite Nemzeti Park kerül terítékre.

Az Egyesült Államok második nemzeti parkja igazi gyöngyszem a szebbnél szebb parkok között. A Sierra Nevada nyugati lejtőjén fekvő park neve grizzlyt jelent az indiánok nyelvén, mai arculatát a jégkorszak gleccserei alakították. Mi a legismertebb és leglátogatottabb részébe, a Merced folyó völgyébe kirándultunk. Sajnos itt is gondot jelentett a hatalmas embertömeg, hiszen mindenki erre a rendkívül látványos és vad, 13 kilométeres Yosemite-völgyre kíváncsi leginkább. Ahogy közeledtünk az autóval, egy adott ponton feltűnt előttünk teljes hosszában-széltében az U alakú gleccservölgy. Ez azonnali és kötelező megállásra késztetett, szerencsére erre a célra ki is képeztek egy parkolót, ahonnan a kilátás egyszerűen pazar. Egész utazásunk egyik legbriliánsabb panorámája tárult elénk, benne volt minden gyönyörűség, amit csak el lehet képzelni a vadnyugati tájakról. Mindaz a látvány, amely akkor elevenedett meg képzeletünkben, amikor Cooper vagy Karl May aranytollából származó leírásokat bújtuk, és mindazok a színes, idilli forgatási helyszínek, amelyeket e regények nyomán készült filmekből ismertünk meg naiv gyermekkorunk máig felidézett moziképernyőin. A körkép mint sziklákra vetített képeslap tárta elénk a Nyugat mesés szépségét. Arról a pontról semmilyen emberi tevékenység nem látszott, csak függőleges gránitfalak, ezüstszínű hegyek, robajló vízesések, felhőket karcoló hegycsúcsok, völgyet pólyáló méregzöld fenyvesek. Szinte érezni lehetett a jégkorszak leheletét, melynek gigagleccserei gömbölyűre koptatták, derékba törték a hatalmas, de törékeny gránitsziklákat. Már innen is láthattuk teljes nagyságában a völgyet őrző El Capitan 900 méteres, függőleges tömbjét, melynek mászóösvényei örök kihívást jelentenek az adrenalinéhes sziklamászóknak. De teljes szépségében mutatta magát a gleccservölgybe zúduló, közel 200 méteres Bridalveil-, azaz Menyasszonyi fátyol-vízesés, és farkasszemet nézhettünk a természet bazilikájának messzeséget kémlelő sziklakupoláival is. A Sentimel Dome a római Pantheon boltíves tetejére emlékeztetett, a Half Dome fél kupolája pedig egyszerűen lenyűgöző. A világhírű szikla a park egyik szimbóluma és népszerű mászócsúcsa, hiszen kit ne vonzana az egyik felén lekerekített, a másik felén szabályosan kettévágott monumentális szikla? Sajnos a megmászása limitált és engedélyhez kötött, ezért nekünk szóba sem jöhetett, de legalább lesz miért valaha visszatérni.

A Yosemite varázslatos tájai kétségtelenül a világ egyik legelbűvölőbb hegyvidékeiként tündökölnek, méltán viselve az UNESCO-világörökségi címét. Amikor beléptünk a völgybe, egy csodás kaland várt ránk: felfedeztük a park egyik legfőbb kincsének számító Yosemite-vízesést. Észak-Amerika leghosszabb zuhataga, amely három lépcsőben összesen 739 métert zuhan, lenyűgöző látványt nyújtott. Bár a vízhozam néha kiszámíthatatlan, és nyár végére gyakran elapad, mi mégis szerencsések voltunk: a vízesés dübörgése, ahogy a sziklákon végigzúdul, szívünk mélyéig hatolt, és szinte bőrünkre is rátapadt a természet ereje.

Alkonyatkor a park egyik ikonikus szegletébe, a Glacier Pointba igyekeztünk. A szívünkben naplemente utáni vágy égett, de sajnos az időjárás nem kedvezett nekünk: hiába volt a vízeséstől légvonalban csupán 2-3 kilométer, a kígyózó hegyi utak miatt végül 50 kilométert kellett kanyargósan megtennünk, hogy elérjük a 2200 méteren trónoló híres kilátót. Mikor végre eljutottunk a katlan szélére, már a nap is eltűnt a horizont mögött, de a bércek még mindig lilás-zöld színekben játszottak, mintha búcsúznának a vörös felhők simogatásától. A látvány még így is lélegzetelállító volt, és az egyik legemlékezetesebb élményemet adta. A vízesések zúgása a távolban már csak halk morajlásként érkezett hozzánk, miközben a Half Dome, mint egy ősi őrszem, figyelte a millió évek csendjét. Generációk óta zarándokolnak ide az emberek, és mi is boldogan tapasztalhattuk meg, milyen érzés egy pillanatra beleolvadni ebbe a természet által teremtett csodába.