Világszerte ismert sztárok kesztyűi születnek ebben a budapesti műhelyben | National Geographic

Kifejezetten örömet okoz ilyenkor, a hideg téli hónapokban, amikor elbújtatjuk a kezünket egy divatos és elsősorban meleg kesztyűbe.

Ahhoz, hogy a stílus és a melegség tökéletes harmóniában találkozzon, érdemes egyedi tervezésű kesztyűt választani. De vigyázat, ez nem éppen egy sétagalopp! A kisebb kutatómunkával azonban mégiscsak lehetséges a tökéletes darab megtalálása. Utam Zuglóig vezet, ahol a Parola Kesztyűs Szövetkezet műhelye tárja fel előttem e különleges mesterség titkait. Itt nem csupán kesztyűk készülnek, hanem valódi művészeti alkotások, melyek melegséget és eleganciát egyaránt kínálnak.

Ki lenne alkalmasabb a kesztyűsség bemutatására mint Horváth József, aki immáron bő 61 éves tapasztalattal a háta mögött örömmel vezet körbe ebben a számomra eleddig teljesen ismeretlen világban? József pályaválasztásának története egészen az 1960-as évekbeli rettenetes szegénység idejére nyúlik vissza.

A televíziók megjelenésekor úgy döntöttem, hogy a 4,2-es átlagommal tévészerelő leszek. Jelentkeztem a szakiskolába, ám sajnos elutasítottak, mert kiderült, hogy csak jeles bizonyítvánnyal lehetett felvételt nyerni. De végül is nem bántam, mert az élet később megmutatta, hogy ez a szakma nem volt annyira tartós, mint az, amelyet végül választottam – meséli a szakember, aki elárulja, hogy autószerelő sem lett belőle, mivel Kőbányáról Szigetszentmiklósra kellett volna ingáznia a tanműhelybe.

1963-ban egy különös kesztyűs figura költözött be az egyik lakásba abban a társasházban, ahol József és a szülei éltek. Édesapja éppen ebben az épületben végezte a házmesteri teendőket, így a család mindennapjaiba szorosan beleivódott az új lakó jelenléte.

"Mivel a lakóközösség egyik tagja, az ügyvéd, mindössze 20 forintot szánt a házmesterpénzre (ami akkoriban tekintélyes összegnek számított), addig a kesztyűs 100 forintot ajánlott fel ugyanarra a célra. Ebből kifolyólag nem lehet rossz szakmának tekinteni a kesztyűsét" - idézte édesapja érveit József, aki a kíváncsiságának engedve megnyitotta az utat a szűkös életből való kitörés előtt.

Így a szomszédja nemcsak barát, hanem szakmai mentor is lett. Az évek és évtizedek során, rendíthetetlen elhivatottsággal tanult és gyakorolt, Horvát József fokozatosan emelkedett a ranglétrán, mígnem elérte a cég elnöki pozícióját. "Több mint 61 éve hódolok a kesztyűs mesterségnek, és a mai napig ugyanolyan szenvedéllyel űzöm, mint az első napokban" - hangsúlyozza ez a mesterember, akinek energiája és vidám személyisége korát messze felülmúlja.

Annyira megszoktuk a kesztyűk jelenlétét a mindennapjainkban, hogy talán bele sem gondolunk, mióta vannak velünk. Egészen az ókor óta, mikor még jobbára egyujjas kivitelű, munkavégzéshez használt védőeszközül szolgáltak.

Tutanhamon fáraó (i. e. 14. század) sírjában felfedeztek egy kesztyűt, amely sokkal inkább ékszerként szolgált viselője számára, kifejezve ezzel a hatalmát és státuszát. Érdekes módon a görög írásokban már más kontextusban említik, például a kertészkedés vagy más, kézi munkát igénylő tevékenységek kapcsán. Homérosz híres művében, az Odüsszeiában, i. e. 8. századi írásában találkozunk a kesztyűvel, amikor a főszereplő hazatér, és először apját látja meg a szőlőskertjükben. E részlet árnyalja a kesztyű társadalmi jelentőségét az ókori kultúrákban - olvashatjuk Lévai Júlia, A kesztyű történetéről című írásában, a Babilon Kiadó weboldalán.

A két kiemelkedő történetíró, Hérodotosz az i.e. 5. században, míg Plinius az i.sz. 1. században számolt be a kesztyű létezéséről. E ruhadarab a 7. századra a nyugat-európai királyi udvarokban is felbukkant. Ekkoriban a kesztyű hamarosan a gazdagság, méltóság és hatalom jelképe lett. A kereszténység terjedésével pedig a főpapok hivatalos öltözékének, az ornátusnak is fontos és jelentéssel bíró részévé vált.

A kesztyű, mint szélesebb körű polgári viselet, csupán a 10-11. század táján kezdett elterjedni. Ekkortól a társadalmi rétegek sokfélesége révén egyre inkább igazodott a különböző igényekhez, ami megannyi felhasználási módot eredményezett. E folyamat következményeként a kesztyű készítése során használt anyagok palettája is szélesedett: a selyem, gyapjú, különböző bőrök és lenvászon mind megtalálhatóvá vált. Emellett a mesterek szakmai közösségekbe, céhekbe szerveződtek, ami hozzájárult a mesterség fejlődéséhez és a minőség növeléséhez.

Így gördíti tovább Lévai Júlia a történeti szálat a tevékenységi kör kiszélesítésével: "Mivel alapvetően bőrrel dolgoztak, a 15. században a kesztyűs mesterek egyúttal szíj- és szerszámkészítők is voltak, akik emellett bőrmellényt és bőrnadrágot is varrtak. Mindezek során a kesztyűkészítés elsősorban azokban az országokban erősödött meg, majd fejlődött gyáriparrá, ahol megfelelő minőségű és mennyiségű bőr állt a mesterek rendelkezésére."

Ugyanerre az időszakra, a 15. századra datálódik az időjárás viszontagságaitól óvó, Hollandiából és Spanyolországból származó kötött kesztyűk használatának kezdete. "Mint mindenben, a reneszánsz a kesztyűviseletben is változásokat hozott. Ekkoriban egy jól öltözött embernél már elengedhetetlenné vált a kesztyű, miközben egyre lazábbá, játékosabbá vált a viselete" - jegyezi le a szerző, majd az is kiderül munkájából, hogy amíg a rengeteg befektetett munka és a magas minőség kettőséből fakadó, csillagászati árú kesztyűkkel uralták a korabeli luxuspiacot a spanyolok, addig a kesztyűk tömegtermelésének alapjait a 17. században franciák tették le. Egészen pontosan Xavier Jouvin (ejtsd: hszavié zsuven): egyebek közt azzal, hogy az ehhez szükséges szabványokat is kidolgozta.

Több ezer kézről vett mintát, és ezek alapján állapította meg a jellemző méreteket. Jouvin szakemberei végül 32 méretet rögzítettek, és ezekhez készítették el a megfelelő kivágó-késeket, az úgynevezett kalibereket is 1834-ben. Pár évvel később hazánkban a pécsi születésű Hamerli János (más alakban Hamerly, 1840-1895), aki 1857-től, a vándorévei alatt Ausztriában és Csehországban tanulta ki a bőrkikészítés mesterségét, vagyis a tímár szakmát. Innentől ívelt a 20. századon át a jelenbe az ipartörténet.

A kesztyűsök történetének jelenlegi irányvonalát jól tükrözi, hogy József korában működő öt budapesti szövetkezetből mára már csak ez az egyetlen állja a sarat.

Ne is beszéljünk arról, hogy az utánpótlás kérdése sincs megoldva, így a jelenlegi, nem éppen fiatal kesztyűs generáció előbb-utóbb kénytelen lesz búcsút inteni szeretett mesterségének.

Valójában rengeteg okuk van arra, hogy büszkék legyenek: alig tudom lépést tartani a lenyűgöző számú hírességgel és azokkal a filmekkel, sorozatokkal, amelyekben az itt készült kiegészítők szerepelnek. A különböző produkciókban való megjelenésük folyamatosan megerősíti a hely színvonalát és kreativitását.

A műhely profilja napjainkban elsősorban a különféle vívókesztyűk gyártására összpontosít, azonban a kínálat ennél sokkal szélesebb spektrumot ölel fel. A kesztyűk anyagának és a felhasználásuk céljának függvényében - a szezonalitás minimalizálása érdekében - eltérő technológiai eljárásokat alkalmaznak. Ebből adódóan József a műhely belseje felé fordul, ahol a kézi és gépi kesztyűk készítése külön-külön helyiségekben zajlik. Ennek köszönhetően számomra is sokkal világosabbá válnak a gyártási folyamatok.

Tekintettel a piac jelenlegi állapotára, Horváth József célja, hogy kellő mennyiségű munkát tudjon adni 2-3 varrónőnek - a szabászat fenntartása révén. Személy szerint a kesztyűs hahotázva ígéri meg: "100 éves koromig fogok dolgozni. Utána elmegyek nyugdíjba."